Lőrincz Levente hivatalos blogja

Mostani bejegyzésemnek akár azt az alcímet is adhatnám, hogy "Kísért a múlt". Valójában a múlt kísértete ez, ugyanis bár most itt vagyok a gép előtt újabb 10 nap kihagyás után - amit maximálisan az elmúlt egy hétben tapasztalható eseményeknek tudhatok be, vagyis annak, hogy épp csinálok valamit - most egy régi bejegyzésemet szedtem elő. Holnap bővebben kifejtem, mivel töltöm a napokat mostanában. Egyelőre meg kell elégednie a kíváncsiskodóknak a 2012-es Murder kiállítás beszámolómmal. Emiatt elnézést kérek, továbbá jelzem, hogy nem szándékom senkinek sem elvenni a kedvét a kiállítás megtekintésétől, az enyém csak egy nézőpont, amit részben a szakmai szemem, részben a kitolt ingerküszöbön állított elő. Érdekes volt belegondolni a héten, hogy épp egy éve (2012. nov. 15-én) jártunk ott. Azóta sem volt túl sok programban részem. Ezért is kellett a változtatás. Úgyhogy most álljon itt egy kis élménybeszámoló az egy évvel ezelőtti Leventétől:

Csütörtökön a Murder kiállításon jártam. Mindenképp le akartam írni "élményeimet". Először is tisztázni kell, hogy nincs módomban a kiállítás borsos belépőjét kifizetni, hanem a nyitás előestéjén voltam ott sajtóbelépővel, másképp sosem jutottam volna el rá, és bizony utólag sajnáltam volna a jegy árát. Ezzel nem akarom mások kedvét elvenni tőle, egyszerűen csak nekem nincs egyensúlyban, amit láttam azzal, hogy mennyire hiányozna két ilyen jegy ára a havi költségvetésből.

Próbáltam utána elolvasni mások élménybeszámolóját, amiből nem sokat találtam a neten eddig, viszont magára a kiállítás hírére való negatív reakciókat annál inkább. Itt szeretnék is picit mélyebben belemenni a témába. Alapvetően az általam olvasott közel 50 hozzászólás mindegyike gyalázza azokat, akik ezt az előadást létrehozták. Ez az emberi ostobaság legerősebb mércéje. A "hova fajult ez az ország?", "erre szükség van?", "micsoda aberrált ember kíváncsi erre" stb. jellegű túlzó felkiáltások eléggé elkeserítőek. Ez egy úgymond kiállítás, ami azt hivatott bemutatni, az elmúlt pár száz évben, kik voltak a leghíresebb ill. leghírhedtebb sorozatgyilkosok (és persze nem mellékesen a még nyilvánvalóbb célja a komoly bevétel). Az, hogy ennek alapján bárki is ötleteket merítene hasonló gyilkosságokhoz - mert ilyen vélemény is elhangzott azoktól, akik látatlanul rátámadtak a kiállításra -, már csak azért is csacskaság, mivel az emberi elme sötétsége igen határtalan tud lenni, amihez épp elég befelé fordulnunk, nem kell máshonnan ötleteket meríteni. Hovatovább a kiállítás felhívta a figyelmemet egy-két olyan emberre, akikről még mit sem hallottam, például az andoki rémre. Számomra ő épp azért volt ijesztő, mert szemben az amerikai sorozatgyilkosokkal, akiket könnyű egy túlnépesedett vagy elfajult társadalom korcs termékének titulálni, ő egy teljesen más kultúrában és értékrendben élő társadalom mellékterméke, aki az Andokban rejtette el áldozatait, akiknek száma 300-ra tehető, és mellesleg jelenleg is szabadlábon van, mivel elengedték. Ez a kiállítás nem megbotránkoztató, még csak nem is ijesztő, inkább egy itt-ott ügyesen vagy épp ügyetlenül összebűvészkedett, dokumentumkiállítás látszatát keltő közhelyes díszlettárlat. Mindössze arra épít, ami tény: az embereket érdekli, hogy milyen gyilkosok éltek, élnek köztünk - ez egyszerűen pszichológiai tény. És amióta picit jobban beleástam magam a kiállítás után a témába, azóta meggyőződésem, hogy nem is árt minderről tudni, mert különben olyan, mintha becsukott szemmel járna az ember. Mint ahogy az egyik legdurvább sorozatgyilkosra úgy reagált a szovjet hatóság a maga idejében, hogy nem lehet egy ember műve, mert sorozatgyilkosok csak a dekadens Nyugaton vannak. Többek között emiatt volt, hogy 18 évig nem is kapták el, és nyugodtan tevékenykedhetett.

Tudomásul kell vennünk, hogy az emberben kezdettől ott van a gyilkosságra való hajlam, és sajnos a beteges perverzió is, hogy ezen kiélje magát. Nyugodtan utána lehet nézni, hogy ez alól kis hazánk sem kivétel. Ebből a témából pedig költséges kiállítást készíteni egy kreatív ötlet - semmivel sem rosszabb, mint Londonban az Madame Tussaud panoptikum pincéjében lévő tárlat, mely bemutatja Anglia történetének legsötétebb történéseit. Bár megjegyzem, nekem az jobban tetszett. Azt mindenképp le kell szögeznem, ez nem rémisztgetős kiállítás, senki sem fogja a frászt hozni az emberre, itt inkább bámészkodni kell - DE AZT TESSÉK, MERT BAJ LESZ! -, úgyhogy aki sokkoló élményekre és rémüldözésre vágyik, az utazzon BKV-val inkább, ott majd megkapja.
 

No, de a lényeg:

Megérkezés a helyszínre - Azt hiszem, sosem jártam az üvegpalotán belül, és ha lehet egy szempontból rossz az időzítése a kiállításnak, ugyanis bőszen folytak már a karácsonyi vásár előkészületei, emiatt a Vörösmarty tér teljesen átláthatatlan, és alig lehet kiszúrni bármilyen figyelemfelhívást azzal kapcsolatban, hol lehet a bejárat. Végül némi körözés után sikerült. Ebben mások nyilván lehetnek sokkal szerencsésebbek. Belépünk az ajtón, komoly portaszolgálat és még komolykodóbb "biztonsági" intézkedések, avagy lenn kell várni kabátban (vagy kezünkben a kabáttal), amíg valaki végre betessékel a liftbe ("Jó estét kívánok, én leszek ma este a kísérőjük." - az jó, én nagyon szorítottam neki, hogy ezt el tudja mondani, mert alig sikerült), és megnyomja a harmadik emelet gombját. Juhú, megyünk.

A rémségek előcsarnoka - Elénk tárul a fogadó helyiség, ahol sajnos rajtunk kívül (hat ember - ez már csoport) még jó néhányan várakoznak, hogy bebocsátást nyerjenek. Némi várakozás után veszem csak észre, hogy voltaképp a váró egyik fala egy hullaház hűtőkamrája akar lenni, és az egyik tepsi félig ki is van húzva. Hm... egy pillanatra eszembe jutott, milyen vicces lenne, ha ez lenne a ruhatár, és befektetnék a kabátokat, aztán kapnánk egy névtáblácskát, hogy kinek a fakkjában van... De nem. Van ruhatár. Szokásos. Kezdődő káosszal. Újabb várakozás, kísérőnk pedig tanácstalan fejet vág. Fél füllel hallom, hogy vannak emberek a kijózanítóban. Kijózanító? Valaki megpróbált ittasan bejönni? Frászt. Ennyire megviseli az emberek a kiállítás, hogy van ilyen átvezető szoba a végén? Furcsa. Megérkezik  a VIP csoport - nagyon ki vannak öltözve, és a kiállítás szervezője fogadja őket személyesen, majd kíséri át a kiállításra. Mi várunk tovább. Kísérőnk ellát néhány fontos infóval (a jegy hátulján olvasható Times New Roman 4-es betűmérettel írt szövegből mindaz, amit elmond, kiderült már, ill. annál jóval több, csak bizonyára nem mindenki olvassa el - vagy nem mindenki tudja). A lényeg, akinél mobil van, adja le a ruhatárban. Hehe, na persze. Kikapcsolva zsebre teszem. Amúgy elnézve az ott dolgozók arcát, nagyon furcsa érzésem volt - pont olyan, mint egy nyilvános főpróbán. Mindenki tanácstalan, fizető látogatók még nincsenek, de már minden élesben megy. A szemekben bizonytalanság, és erre még rá is játszanak egy kis határozottságot... hm... nem jön össze. Na mindegy. Aranyos. Hirtelen előlép egy illető, és kiderül, hogy kísérőnknek már rég haza kellene mennie, olyan sokat dolgozott ma. "Hát, akkor mégsem én leszek ma este a kísérőjük." - lélegzik fel, és vele együtt mi is. Kínos mosolygások közepette eloldalog. Megjön a talpraesettséget könnyebben szimuláló kollégája. Ő be is tessékel az újabb várakozó részbe. Ez az igyál-részleg. Kis welcome drink. Narancs, paradicsom, szűretlen alma. Ja igen: ittasan a kiállítási térbe lépni tilos! Ez fontos. A kiállítás éjfélig tart, de aki egy buli kellős közepén akar ide betoppanni, az csalódni fog, mert lehet, hogy berúgva mókás itt bóklászni, csak senki sem fogja engedni. Némi félfeszült iszogatás és várakozás (meglepő?) után mindenki kap egy nyakba akasztható "mikroportot" - nem, ez egy URH-s lejátszó -, és füllhallgatókat. Belépünk egy liftbe. Banzáj.

Halott lelkek ledjei - Nyomasztó, legalább hét emeletnyi liftezés után (persze ez csak vicc, a számláló írja ezt, de egyértelmű, hogy ez már a "bűvésztrükk" része) megérkezünk a pincébe. A pincébe. A pincébe. A PIN-CÉ-BEEEEEeeeee... vuhhhahaha! Igen, de ez tényleg csak egy pince. Viszont hangulatosan be van rendezve. Műkoponyás műkőfaragványok, valami sírtáblaszerűség, és sok-sok led-mécses. Megszólal a hang a fülesben (Vass Gábor!!!! Szupi.), az a lépj be a sötétség birodalmába jellegű narráció, hallgasd a lelkeket, sutyorgás felvételről, válassz egy lángot, ami elkísér az úton stb. Nos, sajnos engem ebben a szobában vesztettek el, annak ellenére, hogy voltak helyek, amik ennél jobban tetszettek. Lényegében ezután indul a tényleges kiállítás. - Megjegyzés: alapszabály itt, hogy mindig együtt kell maradni, senki sem hagyhatja el a csoportot. Sajnos már hat főnél is volt olyan probléma, hogy ha a csoportból benn van mindenki, akkor a kiállítás egyes részeit az adott szobában (ugyanis itt szobáról szobára járva kell haladni) nem láthatja az összes résztvevő, csak legfeljebb, amikor menni kell tovább, de olyankor meg idő nincs rá, néha meg látnivaló sem.

Elkoptatott magyar asszony - Szegény Báthory Erzsébet. Belépünk a hálószobájába. Háttal van. Sebaj, mert a fésülködő tükörben látszik. Vagyis egy animált videó felvétel egy őt alakító nőről. Hm. Nem rossz. Ügyes. Mellette egy kád, amibe csurog a vér. Mondjuk ezt a hosszúkás közlekedő szekciónak annak a pontjáról, ahova én szorultam ebben a szobában, nem látni. Sebaj, szöveg elmondva, sok olyan infóval leszünk gazdagabbak, amit már ezerszer hallottunk. Százszor feldolgozott egyik leghíresebb történelmi alakunk, mint első sorozatgyilkos. De azért elmondják, hogy talán nem is így volt. Akkor talán nem is kellett volna bevenni a kiállításba, mert mindenki más ténylegesen beteg volt. Na jó, ez nem teljesen igaz, de erre még kitérek. Bár lehet, hogy ebbe a kiállításba Nerot is be lehetett volna szorítani, elvégre a következő szoba...

...a havasalföldi veszedelem - Drakula. Jó, arról nincs mit vitatkozni, ez a nyomorult, lelki sérült ember - akinek a tényleges alakjáról még nem láttam színpadi vagy filmes feldolgozást - hány embert végeztetett ki a legkegyetlenebb módokon. Ez tény. Az már más kérdés, hogy egy bomlott fejedelem, aki kegyetlenül él és visszaél hatalmával, mennyire tekinthető sorozatgyilkosnak, de az biztos, hogy az eltorzult, vadállati elmék közt helye van, vagy ha a rémtettek súlyára gondolunk. Csak ebből a szempontból, akkor megint koncepciós problémák vannak a kiállítással. Ugyanis helyett kaptak itt olyanok, akik gyilkosok voltak, DE nem kéjből vagy lelki torzság miatt öltek, hanem ezer más dolog miatt. No mindegy. Itt is végighallgathatjuk a világ legnagyobb általánosságait. Ez a kiállítás a félügyes és a drága megoldások ötvözése a Wikipédia átfutásával. Szemfényvesztés. De amúgy annak nem rossz. Nem mesteri, de nem rossz. Ebben a szobában találunk egy karóba húzott embert ("viaszbáb" mielőtt valaki megijedne), Drakula arcképét (nem a híreset, hanem valami koppintott fércművet, amin morcosan néz), és néhány karót, amik egy mechanikának köszönhetően a narrátor egyre sötétülő hangja kíséretében emelkedni kezdenek. Szinte érezhessük, ahogy a hátsó felünkbe fúródnak. Kicsit gagyi sajnos, mert pont ez az egyik legkisebb szoba. A karók olyan 80 cm-esek. Eszembe is jutott szegény korabeli szerzetes beszámolója az erdőről, ahova betévedt, és csak felnézve vette észre, hogy ez karóba húzott emberek erdeje... Hm. Az a leírás kicsit ijesztőbb. De legalább Vlad Draculként hivatkoznak rá narrációban, ami sárkányt jelent. Nem, nem, nem... Az ő neve Draculea, avagy a sárkány fia. Még a nevét sem illik keverni a papáéval, aki mellesleg a Sárkány Lovagrend tagja volt.

 Boston örök - Szegény kisfiú. Nyilván, mindenkinek fog újat mondani a kiállítás, elvégre a gyilkosok zöméről sosem hallhattunk, nem voltunk érintettek, meg amúgy is szeretünk felejteni. Nézzük csak meg neten, hogy hány magyar sorozatgyilkost dokumentáltak. (Elárulom: sokat.) Jesse Pomeroy 13-14 éves kora körül megölt két gyereket. Ez volt számomra a kiállítás egyik legmegrázóbb ténye. Itt a kisfiút láthatjuk hátulról valami elhagyott helyen, ami talán játszótér. Róla épp elég információ derült ki, legalábbis épp annyi, amennyi érdekelt... erről nem is szeretnék többet tudni. Szerintem ez a "báb árnyékát a falra vetítem, majd mindig máshonnan világítom" technika kisebb térben is működött volna, lehet, hogy még hatásosabban, és talán akkor esetleg más kaphatott volna nagyobb teret. Nem tudom. Ez a szoba volt a legműködőképesebb. - Innen jön az a pont, hogy már csak remélhetően jó sorrendben írom a dolgokat, ahogy egymás után jöttek, de ez nem valószínű. -

Na, de hogy kerül ő ide? - Vannak ezek a fajta átvezető helyek, amik egy folyosószerű térből próbálnak szobát varázsolni vagy legalábbis valamiféle látványosságot. Ilyen például a színházi függönyökkel felszerelt folyosó, ahol egy báli maszk szemrésein keresztül láthatunk egy igen gyatrán megoldott amatőr jelentet, amelyben lelövik Lincolnt. És csodák csodája még a függöny is kezd le-föl mozogni felettünk. Gyorsan hagyjuk el a szobát! Bár, inkább kihagytam volna. Az sem volt érthető, mit keres itt ez a témakör egyáltalán. Maximum előtanulmányként szolgál a következő szobához.

Long live the clan - KKK, alias a Ku Klux Klán. Egyrészt itt legalább sok érdekesség elhangzik, másrészt tájvetítés zajlik, miközben árgus szemkivágásokkal figyelnek balról a klán tagjai. Nem rossz. Sorozatgyilkosok... hááát... na jó.

A folyosó - Itt egy sötét folyosón lehet végigmenni, és elméletben talán, ha jól értelmeztem (utólag), akkor Hasfelmetsző Jack három áldozatának képét nézhettük, amelyek lassan eltorzultak, majd vissza. Videóanimáció. Yeah. És itt szólnék először arról, mennyire feszengős dolog, amikor az ember egyes szobákban nem tudja, mit is kell nézni. Ezekben az esetekben nincs is erre instrukció a fülesekben, de legalább a kísérő sem találja fel magát időben, így toporgás van. Ez részben persze annak is köszönhető, hogy "mit is kéne látni?" szobák ezek. No, hát ez is ilyen volt.

Jack - Megérkezünk a hasfelmetsző egyik gyilkosságának helyszínére, miközben füstcsíkokra vetítenek nekünk képeket Jackről, akit sikerült inkább Edward Hyde-ra hasonlítóan ábrázolni. Itt egy ágyat is láthatunk fejjel lefelé, és egy tükröződő felületen szembesülhetünk vele (jó, némileg túlzok), hogy mit is tett Jack. Elhangzik néhány információ a gyilkosságairól és szokásairól, megtudjuk, hogy sosem kapták el. Szerény véleményem szerint ő az első klasszikus értelemben vett sorozatgyilkos a kiállításon. Ebből ki lehetett volna hozni többet. Megyünk át a füstön.

Te is mit keresel itt? - Egy bár. Ami fekete-fehér. Állítólag. Valójában halvány sárgás. De ha megvilágítanak egy-egy részt, kiderül, hogy persze csak úgy van világítva, amúgy minden színes. Sok báb. Ott ül Al Capone. Ő aztán gyilkos a javából. Mesterkélt feszültségkeltés lengi át a hangfelvételt. Ez az egyik leggyengébb szoba. Lelőnek egy embert, de persze semmi sem mozdul. Al Capone sem. És állítólag ez a valóságban is így nézett ki. Hm... majd kifordul egy ajtó. Állítólag a szomszéd szobában lelőtték a bár tulaját. Itt már muszáj volt mosolyognom. Az ember arra számítana, megfordul az ajtó, és ott van a fickó szitává lőve. Elmondom, én mit láttam: szerencsétlent emberalakúan körbelőtték, de úgy megijedt, hogy nekitámaszkodott az ajtónak, a nyakkendője beleakad az ajtóra szerelt fogasba, és véletlenül felakasztotta magát, megfulladt, így ha kinyílik az ajtó, ő ott lóg. Nem lehet komolyan venni. Meg Al Capone erőltetett besuvasztását sem a sorba. Szerencsére megyünk tovább, de itt sok időt veszítettünk. (A kiállítás megtekintése kb. egy óra, és az ilyen szobákban sok időt nyernek az üzemeltetők.)

- innentől a sorrend biztosan összevissza lesz, mert itt már a korszakok is átfedik egymást -

Tiszta őrület - Elmegyógyintézeti folyosó. Villózó fények. Teljesen jó helyszín. Hm. Na, ez igen! De semmi. Megintcsak fogalmunk sincs, mit kellene nézni. Kínos ténfergés. Hosszan. Hossszaaan. Na. Megyünk tovább. De kár, pedig vártam, hogy lesz valami. A legjobb helyszín.

Kérem, ne ijesztgessen azzal a teával! - Megnézzük a "műtermét" John George Haigh-nek, aki puszta nyereségvágyból gyilkolt meg jópár embert, a holtesteket pedig savban oldotta fel. Nézhetjük a műhelyet, kapunk egy kis neonvért, bugyogó savas kádat. Elmegy. Kb. rendben is lenne, de ekkor megnézhetjük, hogy milyen gonosz is volt. Míg áldozatai oldódtak, ő a kedvenc cukrászdájában teázott. És ott ül. És issza a teát. És civil. Mint a fene. És borzalmas. És issza a teát. Ááááá! No, szét is veri a hangulatot. Az ötlet, amúgy jó volt, csak valahogy ügyesen kellett volna összehozni, mert így hangulatgyilkos volt. Murder - a kiállítás.

A múzsa - Nem hiszem, hogy volt olyan gyilkos, akinek az esete annyi film alapötletét ihlette volna, mint Ed Geiné. Psycho, A texasi láncfűrészes mészárlás, A bárányok hallgatnak. Szép kis gyűjtemény. Megnézzük a kis nyikorgó verandáját. Nem rossz. Bemegyünk a házikójába. Ez a helyiség nagyon jó is lehetett volna, ha át lehetne látni, ill. lehetett volna benn látni. No sebaj, ezt is láttuk (aha...), pedig ijesztő az a rengeteg dolog, ami elhangzik róla. Megyünk tovább.

Barátunk a medvesajt - Ez egy hűtő. Emberek! Vicces. Nem is lenne ez rossz helyszín. Viszont végig kell hallgatnunk két zsaru iszonyúan hosszú és vontatott párbeszédét. Persze vannak érdekes infók. Például, hogy ez az állat - akiről szó van - lefotózta a levágott testrészeket, és gyűjteménye volt belőlük. Ez a gondolat önmagában is kiakasztó, ehhez nem kellene egy fridzsiderben állnom. És csak állsz a frigóban. Még jó, hogy nincs hideg. Melletted hatos tejcsomag. Feletted egy rácsos rekeszben valamik. Hús? Hűha. Itt lesz valami. Végül a két óriás rendőr "ránk nyitja" a hűtő ajtaját (persze, nyugalom, ez videó, óriás rendőrök márpedig nincsenek... nincsenek... ugye nincsenek?), és meglátják felettünk a fagyott (hűtött) nemiszerveket. Ááááá... szóval ezek AZOK. Tényleg. Bár elég furán lettek megoldva, de rendben. Bár ez a Jeffrey Dahmer furcsa fickó lehetett - vagy a világ legnagyobb péniszeit gyűjtötte vagy a legapróbb tejesdobozokat. Mert az azonnal feltűnt, hogy azok a tejek nagyon nem arányosak, és ezzel picit rombolja az illúziót. De azért ötletes volt, meg kell hagyni.

Bánt valami, dagi? - Pogo bohóc, aki rengeteg gyilkosságot és fajtalankodást követett el. Áll az ember a szobájában, látja ezt az erősen túlsúlyos, félig kifestett arcú meleg fickót, aki olyan szomorúnak tűnik. Pedig egy beteg állat volt ő is. Itt sok tény elég rosszul hangzik el, mármint kicsit ködösebb kép alakul ki az említett Gacyről (a bohóc), de ezt jóvá lehet majd tenni utólag. Megy a TV. Mi is megyünk.

Dekadens Nyugat - Csikatilo a keleti társadalom leghíresebb szörnyetege. Elég ijesztő, gonosz, elfajzott ember volt. És mint a legtöbb hozzá hasonlónál, róla sem gondolta a környezete. Milyen meglepő! Ott állunk az erdőben (6-7 vékony fatörzs elszórva), ahol a legtöbb emberrel végzett. Látunk valami sínmaradványt (igen, vasútállomásokon szólította le az áldozatokat), aztán vetítenek nekünk arról, hogy ő csak jön az alagútban, és majdnem elüti a vonat egy gyilkosság közben (persze ez csak fikció, de filmezés szempontjából jól néz ki, ahogy a dudáló vonat fényében látjuk az arcát, ahogy a síneken felé fordul). Amúgy róla elhangzik több érdekes információ. A szoba gyenge, az információk jók, csak sajnos az nem a készítők érdeme, de amiatt hasznos volt, hogy otthon az ember utánanézzen.

20121115 - Ez állt a rab ruháján. Ez volt a száma. Érdekes. Pont aznap vagyunk ott. Vajon véletlen? Aligha. Megnézhetjük a leszíjazott, narancssárga ruhás viaszbáb kivégzését. Részt veszünk egy nyilvános kivégzésen. Elég durva, hogy ilyesmi tényleg létezett. Létezik még? Utána kell nézni. Amúgy elég kevés információ hangzik el a XX. század egyik legtöbb helyen körözött és talán legrafináltabb gyilkosáról, Ted Bundyról. Igen, ő ül a villamosszékben. Amúgy a kivégzés majdnem hiteles. Gyorsan le is vetítenek utána valamit, amit nem is tudtam hová tenni. Ez már a kijózanító? Vége a kiállításnak? Lepergett előtte az élete filmje? A lényeg, hogy megnézhettünk egy videót visszafelé levetítve az életről, zene kíséretében. Ennyi. Akkor mehetünk? Vége? Nem. Ott van néhány ajtó.

Ez sem népszámláló - Csengetnek. Instrukció: nézzen ki a kukucskálón. Látjuk egy minivideóban (amúgy nagyon ügyes megoldás), ahogy a Albert DeSalvo, a bostoni fojtogató az ajtónk előtt áll. Itt elmondanak róla néhány infót. Nem annyira érdekesen sajnos. De ez van. Persze mi hatan vagyunk, és három ajtó van. Hm. Ebből még lehetnek gondok. Előbb-utóbb. Megyünk tovább.

Ki a szabadba - Lanovka. Megyünk fel a hegyre. Közben mesélnek nekünk Lopezről, az andoki rémről. Mellesleg ő a "csúcstartó" a gyilkosságok terén. Több, mint 300. És szabadon él. Miért? Mert elengedték... Átlökték a határon. Gratulálok. Ezt megtudjuk a hanganyagból. Látni nagyon nincs mit, de a felvonó illúziója nem rossz, néha mintha dőlne, a videó felvétel előttünk és mögöttünk is ugyanígy változik. Hehe. Az illúzió egész jó. Felértünk. Lopez szabad. Úgy érezzük, már mi is.

Kakaót? - Miközben épp azt magyarázza a hangfelvétel, hogy nyugodjunk meg. - Én nyugodt vagyok, vazze! - A következő szobában elmegyünk egy csapat befagyott halott mellett az Andokban, és a halom tetején könyökölve Lopez mosolyog ránk, kezében egy bögre forró itallal, mintha csak minket kínálgatna egy jól végzett, gyilkosságokkal teli munkanap után. Remélem, ezt csak viccnek szánták, mert elég morbid látvány.

Kijózanító - Hát megjöttünk! Egy helyiség, ahol leülhetünk végre, értjük, hogy mit kell csinálnunk, tudjuk, hogy mit kell néznünk: semmit. Ez az. Csobog a víz a kis szökőkútból. Minimál világítás. Vass Gábor hangja megnyugtatóan rezgeti a füleket. De egy idő után jön a szent szöveg arról, hogy senki sem születik gyilkosnak. (Csak a cápa. A rohadék, már az anyja hasában megenné a testvéreit, ha nem lennének külön kamrában.) Aztán Vass Gábor fohászkodik Istenhez. Úúúú... Hiszem az Istent, de ez kicsit furcsa élmény volt. Meg kell nekem ez a hosszú levezetés egy ilyen kiállítás után? Nem tudom. De a vízcsobogás kicsit sok volt, meg kell keresni a mosdót majd. Nem, inkább otthon. Vége. Felállunk. Ki. Kabát. Tás... táááska.. oh... nem találják. Halmokban vannak a földön. Remek. Várunk. Valaki tudja, hol van. Odaadja. Mehetünk. Nem tudom, annyira azért talán nem volt csalódás, deeee... ha fizetettem volna érte, bánnám. Főleg ennyit.

Az egész egy drága szemfényvesztés, itt-ott ügyes, máshol ügyetlen megoldásokkal. Kevesebb technikai megoldással, több hatásérzékkel, esetleg élő szereplők bevonásával izgalmasabb és érdekesebb is lehetne. A biznisz beindult, látogató lesz, a kassza meg telik. Gondolom, majdcsak visszahozza az árát. De ha tényleg informálódni akarunk ezekről az esetekről, bátran használjuk a netet.

Itt ér véget a régi bejegyzés. Jut eszembe, ha már sorozatgyilkosok: Bela Kiss - Prologue. Meg kellene nézni. Német film az egyik leghíresebb magyar sorozatgyilkosról. Ma már azt mondom a kiállításra, ha kupont tudtok hozzá szerezni, megér egy estét. Teljes árat nem. Jó szórakozást! :)