HTML

Lőrincz Levente hivatalos blogja

Személyes gondolataimat, életem egy-egy szakaszának történetét és jelenlegi helyzetem alakulását osztom meg ezen a felületen.

Friss topikok

Címkék

1999 (1) al capone (1) ambulancia (1) Aranyosi Péter (1) balu (1) báthory (1) beszámoló (3) bokaficam (1) bokarándulás (1) boston (1) budapest (7) bulvár (3) bundy (1) cikk (1) csikatilo (1) csokonai (1) csokonai vitéz mihály (1) dobó (3) dobogó (1) dologház (1) dracula (1) dzsungel (1) edgar allan poe (1) ed gein (1) elízium (1) esztergom (6) esztergomi zöldház (1) esztergom művelődési ház (1) esztergom zsinagóga (1) eurocenter (1) facebook (1) ferinánd (1) ficam (1) gacy (1) gimnázium (1) görgey gábor (1) gyilkos (1) haigh (1) hasfelmetsző (1) háza (2) hídlap (1) hitchcock (2) horror (2) horror-szinház (1) horror-szinhaz (2) horror-színház (2) horrorszinház (1) horrorszínház (2) horrorszinhaz (2) horror szinház (1) horror színház (2) horror szinhaz (2) hűvösvölgy (1) húzódás (1) karácsony (1) karácsonyi (1) karnyóné (1) kaspó (1) kaszás attila (1) kiállítás (1) kkk (1) klubszínpad (1) kókusz (1) komédia (1) könyv (1) könyve (1) Kornis (1) Kornis Mihály (1) kritika (1) ku klux klán (1) levente (2) lopez (1) lőrincz (2) lőrincz levente (11) lovecraft (2) maugli (1) medence (3) média (7) munka (6) murder (1) musical (1) nixon (1) oroszország (1) padlás (1) poe (1) pogo (1) psycho (1) rándulás (1) rejtélyek (2) rejtelyek-haza (2) rejtelyekhaza (2) rejtélyekháza (2) rejtélyek háza (2) rémségek (1) richard (1) ricsandgreen (1) ripper (1) rudolf péter (1) schwarzenegger (1) sorozat (1) star wars (1) szabadúszó (4) szappanopera (1) szentendre (1) szeretgom (2) színdarab (1) színész (7) szinhaz (2) színház (10) színpad (1) tárlat (1) telihold (2) terminator (1) texasi láncfűrészes (1) thália (1) thriller (2) tv (3) ugródeszka (3) újság (2) van damme (1) várszínház (1) vass gábor (1) vígjáték (1) vörösmarty tér (1) zöldház (1) zsinagóga (1) Címkefelhő

2013.11.19. 16:19 Lőrincz Levente

Álmodtam egy színházat

Múltidő. Ma ezt már inkább így mondanám, ellentétben azzal, ahogy a cikk végződik. Beillesztem ide, mint ígértem a régi cikk teljes változatát. Érdekes ezeket a 2011-es téli gondolatokat újra elolvasnom. A legtöbb dologban nem változott a véleményem, és bár már akkor is áthatotta a szavakat a számos rossz élmény, a pesszimizmus, be kell látnom, hogy még akkor is vak voltam, hiszen azt hittem, történhet velem valami fordulat. Ennek a lila ködnek 2012 ősze vetett véget, majd az utána következő egy év radírozta simává a terepet, és az álom véget ért. Idővel oda is eljutok. Most itt egy szelete annak, milyen volt 2010, mikor még tanítani is jártam. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért, megtartom a blogomban használt bekezdésenkénti kiemeléseket.

179814_109404775802505_100001989508134_71524_2038294_n.jpg

1983. szeptember 1-jén születtem Esztergomban. Húsz évig ott is éltem, így gyakran jártam Visegrádon, Dömösön, Pilismaróton, valamint pesti életem folyamán kezdtem dolgozni a Leányfalui Szekér Színházzal, amellyel többször léptünk fel Leányfalun, Szigetmonostoron és Szentendrén (ahol már pályám eleje óta sikerül évente megfordulnom egy-egy vendégelőadásban). Mivel Esztergomba valószínűleg sajnos nem fogok tudni visszaköltözni a munkáim miatt, így tervezem, hogy egyszer, ha lehetőségem lesz, Szentendrére költözzek majd. A 2005-ben alapított független színházi alkotói közösség, az Elízium számára – mely régen nagy álmom volt – folyamatosan igyekszem végleges befogadó helyet találni, ahol rendszeresen tudnánk játszani és próbálni, és ezen keresgélés folyamán szintén felmerült Szentendre is. Pályám során gyakran találkoztam azzal a kérdéssel, miért nem játszom még ennél vagy annál a színháznál. Ilyenkor, jobb esetben, egy elterelő mosollyal hárítom el a kérdést, rosszabb esetben nekikezdek jó félórás monologizálásomnak az eddigi szakmai tapasztalataimról, amelyek általánosságban nem jók.

Jelenleg egy korombeli vagy nálam fiatalabb pályakezdőre hasonló helyzetben igen nagy nehézségek várnak. Meglátásom szerint a szakma két komoly és jelentős szélsőségtől szenved a foglalkoztatást illetően. Az egyik a hazai színházi világ meghatározóbb színházaira jellemző elitista szemlélet, miszerint csak meghatározott körből adnak lehetőséget fiatal színészeknek – de akár idősebbeknek is – az érvényesülésre. Saját tapasztalatból tudom, hogy az általános vélekedés – főként a prózai előadásokra építő kőszínházak esetében, tisztelet a kivételnek –, hogy aki nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, az ugyebár messze nem egyenrangú velük, és lényegében ennek jelzésére hivatott a színész és színművész megkülönböztetés. Szerencsére a magam részéről sosem kedveltem a színművész elnevezést, így nem is zavar igazán, hogy engem nem fognak ezzel illetni. Másrészt viszont úgy is képzelik, hogy velünk, „a maradékkal”, akik máshol tanultak, tényleg nem is lehet kezdeni túl sokat.

A másik jelenség viszont ennek a tökéletes ellentéte. Főként a zenés színházakra jellemző, hogy a média által kreált hírességeket foglalkoztatja a pályán lévő végzett színészek, de bizonyos esetekben még akár a színművészek (!) helyett is, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben ennek a jelenségnek az előadásokra gyakorolt negatív hatásait az amúgy a sztárolástól már alig látó nézőréteg is megérezheti. („A maradék” pedig jó lesz kis feladatokra és kórusnak. Persze aligha lehet rossz szavam, hiszen a zenés színház legalább hajlandó foglalkoztatni őket is.) Sajnos volt példa „sztárrá vált” énekes foglalkoztatására neves prózai darabban, neves prózai színházban is. E tendenciák egyedüli oka: a marketingfogás. De ha az egyre lejjebb süllyedő média ilyen mértékben hatja át a színházat, akkor végül mivé lesz maga a színház? Nem is véletlen, hogy több zenés színház és prózai színház között széles szakadék tátong mind művészi eszközeiket, mind törzsközönségüket tekintve.

A legrosszabb az egészben, hogy bizonyos szempontból meg is lehet érteni mindkét álláspontot. Az egyik a megélhetés és a siker megszállottja, amelyet tűzön-vízen át fenn kíván tartani, néha bármi áron, a másik pedig az általa voltaképp felügyelt színészképzés megismert és elfogadott termékeit keresi, olyan művészpalántákat, akiktől tudja, mit várhat, mivel végigkövethette, megismerhette őket a négy éves képzés alatt. (Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az SZFE-n a szakmailag nagy befolyású színházak rendezői és színészei tanítanak.) Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy némi túlzással lassan minden második városra jut egy színiiskola, de minimum egy végzettséget nem adó színészképzés, akkor beláthatjuk, hogy túlképzés van a pályán. Ahol pedig túlképzés van, ott nagy a munkanélküliség, és mivel a felvételi, illetve a vizsgakövetelmény iskolánként más és más, sőt utóbbi sokszor az osztályokat vezető tanárok igényességén és elvárásán múlik, így a színvonal messze nem kiegyenlített, és bizony a szakma folyamatosan és nagymértékben felhígul. Persze ennek nyilván részét képezik a médiából, bulvárból színésszé avanzsált „multitálentumok” is, vagyis ők is komolyan hozzájárulnak a folyamathoz.

És akkor itt vagyunk mi. Ahogy azt egyik kedves kollégám megfogalmazta egy morgós pillanatában: „Ma csak a teljesítményükhöz és minden máshoz képest is aránytalanul drágán eladott médiaarcokat, a fillérekért fellépő senkiházikat vagy az ingyen dolgozó amatőröket könnyű eladni. A minőséget nyújtó középrétegre, akik letesznek valamit az asztalra, és annyit kérnek, amennyit adnak, viszont nem ismerik őket a tévéből, azokra nincs kereslet.” Ezzel meg is fogalmazta a problémát. Felveszik az embert egy iskolába. Teljes lelkesedéssel beleveti magát a szakmába – persze aztán letörik a szarvát, nehogy égő szívvel akarja csinálni, amit hivatásául választott –, és egyszer sem mondják neki az ott eltöltött évek során, hogy „amúgy csak ide jársz, de ha végeztél, nem lesz munkád”. Nem? Hogyhogy? Mert a színházak zömében egyáltalán nem vagy csupán háttérfeladatokra alkalmaznak, mert annak a bélyegét viseled magadon, hogy te csak innen vagy onnan jöttél, és az esetek döntő hányadában nem az alapján ítélnek meg, hogy ki vagy, és mire vagy képes, hanem egyedül az számít, kinek a mije vagy (egyébként ez idehaza nem csak a színházban jellemző). Sok esetben meg sem hallgatnak egy-egy színháznál, és még arra sincs lehetőséged, hogy legalább belebukj egy szerepbe, mivel esélyt sem kapsz rá, hogy bizonyíts. Igaz azonban az is, hogy sokan úgy kerülnek ki ezekből az iskolákból, hogy valóban kétséges a helytállásuk, így nem nélkülöz minden alapot az irántuk táplált bizalmatlanság. Ugyanakkor nagy része ezeknek a fiataloknak tehetséges, tettre kész és erős képességű színész. Mégis nehezen érvényesülnek.

Így érkeztünk meg kedvenc fogalmamhoz, a szakma perifériájához. Ide sajnos sokan tartozunk, és csak egyre többen leszünk. A jó érzésű színész, akiben van elég bátorság és kreativitás, látva a nehéz körülményeket, összehoz egy kisebb lélegzetű produkciót, hogy legalább, ha már a kőszínházakban nincs kellő lehetősége, akkor az országban itt-ott feltűnve, a művelődési házakban találjon teret az érvényesülésre. Sajnos itt is komoly akadályokba fog ütközni.

A művelődési házak egy része vagy hosszú évek alatt megszokott és bevált színházakat hív, nem adva lehetőséget másoknak a bemutatkozásra, vagy inkább megint csak a médiából jól ismert embereket hívja sokszor horribilis összegekért, esetleg a kísérletezései során már megütötte a bokáját az országot járó egyik olyan társulat miatt, akik sokat ártanak működésükkel a mi megítélésünknek is. Sajnos mindhárom típust ismerem. Mint azt említettem – mivel magam is a perifériához tartozom –, életre hívtam az Elíziumot mint színházi alkotói közösséget, hogy együtt dolgozhassak a közös cél érdekében azokkal a kollégáimmal, akiket méltánytalanul mellőznek, pedig szakmai felkészültségük és a velük való közös hang megtalálása értékes előadások létrehozását teszi lehetővé. Amikor útnak indultunk a túltelített pesti színházi életbe, nagyon meg kellett dolgoznunk az esti nézettségért. Szerencsére előadásaink még a legalacsonyabb nézőszám mellett is sikert arattak, és kialakult egy piciny, de kitartó bázis, akik folyamatosan érdeklődnek előadásaink iránt. Azonban hamar beláttuk, hogy a kellő anyagi háttér nélkül képtelenség felvenni a kőszínházak és szuperprodukciók reklámjaival a versenyt, és mivel bár újszerű, de közérthető és értékes produkciók színpadra állítását tűztem ki célomul, így az érthetetlenségig túlrendezett előadások törzsközönségére sem számíthattunk. Viszont sikerült megnyernünk prózai előadásokhoz kevéssé szokott nézők tetszését is. Ez az egész hasonlóan kétségbeesett vállalkozás, mint Pesten színházhoz kerülni a mi hátterünkkel.

Elkezdtünk munkálkodni az előadások utaztatásán. Hamar megtapasztalhattuk mindhárom már említett akadályt. Hihetetlen válaszreakciókat kaptunk a művelődési házaktól – persze már ahonnan kaptunk egyáltalán visszajelzést. Sok furcsaságról hallhattunk másoktól is, mikor megosztottuk tapasztalatainkat hasonló cipőben járó kollégáinkkal. A kedvenc mondatom, amelyet szerencsére nem nekem címeztek: „De Önöknek nem tudunk fizetni az előadásért. Itt volt múlt hónapban a művész úr, és nincs több pénz.” Igen, az egyik médiatermék – akit nem mellesleg művészúrnak szólítanak – fellépésére elköltött pénz nagyjából lenullázta a műsorokra szánt költségvetést. De ahogy egyes, a színházban is túlfizetett név esetében mondani szoktam, két bűnös van: az egyik, aki ennyit kér, a másik pedig, aki megadja neki. Abszurd, hogy az ismeretlenség okán gyakran elvárják az ingyenességet egyes társulatoktól. Ennek üzenete: örülj, hogy játszhatsz!

Azt viszont már én kaptam meg, amikor egy másfél órás dalestet akartam eladni megfizethető áron, hogy „Mennyi? Ennek a feléért már amatőröket is tudunk hozni!”. Van az úgy, hogy az embert ismeretlensége okán egyenrangúsítják az amatőrökkel. Hangsúlyozom, kollégámnak igaza volt, a középréteget nem igen kívánják megfizetni. Erre mellesleg a szakmában, a kőszínházakon kívül (és néha azokon belül) is van példa. Divatos kezd lenni „a próbákra nem fizetünk, hiszen ahhoz, hogy játszd, úgyis be kell próbálnod” gondolkodásmód. Meg kell jegyeznem, hogy egy próbafolyamat 1-2 hónap, néha több. Azalatt meg persze éljen az ember, amiből akar, a próbákra fordított idő pedig vagy megtérül, vagy nem. Hiszen ki tudja manapság garantálni, hogy egy produkció hány előadást élhet meg? Igen kevesen. Persze ezt csak azokkal szemben merik megtenni, akiknek amúgy is kevés a munkája. Üzenete: örülj, hogy játszhatsz majd!

Vannak persze olyanok is, akik szín(műv)ész létükre válnak médiatermékké. Így ők kérnek horribilis összegeket munkájukért. Ezzel alapvetően nem lenne probléma, csakhogy legnagyobb szomorúságomra tapasztalatom szerint nem ritka ilyen esetben, hogy a pénz hajszolásában az adott ember szétforgácsolódik, és sehol sem tud megfelelő szinten teljesíteni, és ez ráadásul nem is zavarja. Ha azt mondaná az ilyen szín(műv)ész, hogy „ennyibe kerül a nevem, ezt meg kell fizetni azért, hogy nagy legyen a nézettséged, de cserébe elsőként érkezem a próbára, mindig felkészült leszek, utolsóként megyek el, és azt a színvonalat fogom hozni, amit csak én tudok”, akkor nem is lenne gond. Helyette azonban viselkedésével az jelzi, „ennyiért kapod meg a nevem, örülj, hogy kinn vagyok a plakátodon, ha adódik jobban fizető alkalmi lehetőség, otthagyom a próbát is, és végül majd súgjátok nekem a szöveget és ragasszátok ide vagy oda puska gyanánt, mert megtanulni úgysem fogom, bármilyen kevés”. És mint már említettem, ilyen esetben két bűnös van…

Egyik kedves kollégám azt mondta, hogy már nem tudna ujjongani az örömtől, ha kapna egy nagy lehetőséget, mert úgy érezné, ennyi nélkülözés és lenézés után ez már jár neki. Pontosan értem, mire gondolt. Azt gondolom, ma egyáltalán nem a teljesítményük alapján osztályozzák és jutalmazzák az embereket, és ez igen nagy baj. Tizenkilenc évesen még azt gondoltam, ha írtam egy drámát, amely több szakmabelinek nagyon tetszett, akkor elérhetek valamit. Ez nem igaz. Azt hittem, ha egy amerikai szerző – név szerint Bernard J. Taylor – megbízik bennem, hazai képviselőjévé választ, egy darabját lefordítom, és azt be is mutatják, akkor elérhetek valamit. Nem igazán. Végül huszonkét éves koromban egyik kedvenc zeneszerzőm, Frank Wildhorn – a Jekyll&Hyde, a Vörös Pimpernel és a Rudolf című musicalek szerzője – úgy gondolta, meghallgatja elképzeléseimet egyik művéről, és mikor elmondtam, hogyan szeretném színpadra állítani, annyira megtetszett neki az ötlet, hogy szinte teljesen szabad kezet adott. Joggal hittem, ez még itthon is számítani fog, amikor nekikezdek az előkészítésének, és támogatókat keresek. Tévedtem. Egy amerikai számára nehéz volt megérteni, miért nem segítenek nekem megvalósítani egy jó ötletet. Nem értette, mit jelent az, hogy itt én egy senkinek számítok. Semmi másom sincs, csak a több-kevesebb tehetség és az érzék, amit kaptam. De ezt, és a bizalmat, amit mások táplálnak irántam, és mindazt, amit életemben tettem, szerencsére nem veheti el tőlem senki.

Az ember gyerekkorában még dédelget olyan álmokat, hogy egyszer világhírű lesz. Amikor felnő, jó esetben rájön, mit vár valójában az élettől. Nem akartam médiaszemélyiség lenni, még nagyon ismert sem feltétlenül. Mindössze azt, hogy tisztességesen megéljek a munkámból, és legyen lehetőségem bizonyítani magam és mások előtt. Azt szeretném, amit manapság egyre kevesebben: szolgálni azt a célt, amelyért szerintem a világon vagyok, hogy létrehozzak valami olyasmit, amely mások számára is sokat jelenthet. Ez a célom. Maga az Elízium is erről szól.

Álmodom a színházat, és szeretném megosztani másokkal az álmaim, amíg még vannak.


Sajnos van a cikknek egy erős ferdítése. Az, amikor többször is többes számot használtam. Persze kollégáim megtették mindig, amit lehet, hogy jó teljesítményt nyújtsanak az előadásokban, de minden más egyéni munkám és felelősségem volt. Persze ilyen a "társulatvezetés"! Egy bemutatkozó cikkben szerénytelenül hathat, mennyi mindent csináltam egyedül. Pedig semmi köze nincs a teljesítményekhez vagy a képességekhez. A muszájhoz volt köze. Elgondolkodtató volt újra elolvasni. Ha ennyi minden tiszta volt már három évvel ezelőtt, mit is vártam? Ja persze, a tanítást élveztem. Lehet, hogy attól vártam valamit. De mindig akadt olyan, amitől vártam valamit. Mit szépítsek? Hülye voltam.

Szólj hozzá!

Címkék: média budapest munka cikk újság bulvár beszámoló színház szentendre esztergom szabadúszó elízium lőrincz levente


A bejegyzés trackback címe:

http://leventelorincz.blog.hu/api/trackback/id/tr885644186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.