Lőrincz Levente hivatalos blogja

Mi az egyik magyarázata az újbóli rövid eltűnésnek? Kissé túlozva azt állíthatnám, hogy az időhiány. Milyen időhiányban szenvedhet, aki lábsérüléssel odahaza tölti napjait? Úgy alakult, hogy jelenleg - mivel a csodálatos kék merevítőnek köszönhetően egy menekülő óriásteknős sebességével tudok robogni a lakásban - besegítek páromnak. Jelenleg cikkeket, rövid leírásokat készítek, hogy egyrészt megtámogassam a keresetkiegészítési próbálkozását, másrészt levegyem ennek terhét a válláról, hiszen a sérülés miatt, így is rá marad sok teendő idehaza, amiben eddig segítettem. Sok időt vesz el ezeknek a cikkeknek a megírása, másrészt mikor végre itthon találom életem szerelmét, akkor nem akarok nagyon mással időt fecsérelni, így mikor itthon van, természetesen nem írok. Szóval az okok igen hétköznapinak és érthetőnek nevezhetők.

Kissé rettegve nézek a közeledő karácsony irányba. Minden évben kínszenvedésnek tűnik a számos ajándék megvásárlása, de az idei lesz minden eddigi évek legszánalmasabbika. Persze az ember, mindig próbál kitenni magáért, de egy ponton túl már lehetetlen. Biztosan sokan tapasztalták, hogy mikor bemegyünk egy boltba, bizonyos összeg alatt távozni lehetetlen. Szerintem hatványozottan igaz ez, ha karácsonyi ajándékot szeretnénk vásárolni. Készíteni nehéz lenne, hiszen nem mondhatnám, hogy ebben nagy kreativitásom van. Életemben alig néhány használható dolgot készítettem a két kezemmel, és ezek között már a kókuszhéj virágkaspó is szerepel, ami nem igényel különösebb kreativitást vagy ügyességet. Látván, hogy idén ténylegesen alig lesz pénzünk - hacsak a cikkírás nem dobja meg erősebben a bevételeket -, így talán nyilvánvalóvá válhat rokonaink számára is, amit eddig sem igen titkoltam, hogy iszonyú szerényen élünk, amiből néha-néha kivillan 2-3 havonta egy-egy pizzarendelés - amit rendszerint megbánunk, mikor hó végén épp annyi hiányzik.

Ilyenkor mindig a gyerekeket sajnálom. Nem a sajátokat, sajnos nincsenek. Ilyen helyzetben nem is lenne jó ötlet. Most keresztgyerekekre és unokatestvérekre gondolok. Szoktam mondogatni, hogy "tanulják csak meg, melyik a család szopóága" (ahogy ezt a kifejezést Aranyosi Pétertől hallottam). De azért azt gondolom, ne tanulják meg, kik a csóró rokonok, elvégre remélhetően nem lesz mindig így, és persze ki lehet szúrni a gyerek szemét egy gumikígyóval - aminek például 4 évesen nagyon örült unokaöcsém -, de az ember nem szeret épp a gyerekeken fukarkodni, mikor ajándékot vesz. Majd a szülők örülnek a zokninak! Persze ez csak vicc. Még sosem kapott senki sem zoknit tőlünk. Pólót vagy könyvet igen. Néha az is olyan, mintha a fogamat húznák, de legalább nem üres a fa alja. Sajnos hajlamos vagyok túlnyújtózni a rövid takarón, ami valószínűleg nem csak rám igaz, nyilván sokan voltak hasonló cipőben. Ilyenkor elvetem a sulykot. Persze ilyen keretek mellett nem nehéz.

Volt olyan év, amikor decemberben 15 előadást játszottam. Nagyon jól jött az ünnepek előtt, lévén, hogy eredetcsaládom (a kifejezésről majd még írok máskor) esetében két születésnap is ebben a hónapban van. Az idei előadásszám kettő. Csak, hogy lássuk milyen helyzet alakult ki országos szinten például a betlehemi programokkal is kapcsolatban, álljon itt egyik társulatvezetőm idei megnyilatkozása az értékesítésről: "Nem hiszed el, de a négy-öt évvel ezelőtti áraimból próbálnak alkudni a helyszínek!" Úgyhogy kettőt sikerült eladni úgy, hogy abból ki lehessen fizetni a színészek öt éve ugyanazon a szinten stagnáló gázsiját. A városok, falvak e tekintetben inkább az ingyenmunkát kedvelik. Na, meg az iszonyat drága sztárokat, de az más tészta. A színész meg úgyis élvezetből játszik. Nem? Egyébként ezzel a gondolattal remekül vissza szoktak élni. Erről jut eszembe, hogy alkalomadtán, talán már a héten megosztom az évekkel ezelőtt a Szentendrei Kurírban megjelent "interjúm" bővített változatát, ami az újságba teljes terjedelmében nem fért bele. Az valamicskét kapcsolódik ehhez a témakörhöz.

Tehát kicsit aggaszt a december. Bízom benne, hogy akkor már olyan helyzetben leszek, hogy legalább a január miatt ne kelljen aggódni. Jó lenne. Addig is marad az álláskeresés, a cikkírás, néha napján a blogvezetés, és persze a könyvem. Azzal, hogy itt szeretném megírni a történetemet - nem sokára kezdem -, segít abban, hogy a későbbi könyvvel kevesebbet kelljen dolgoznom. Persze lehet, hogy épp emiatt örökre csak blog marad, és sosem lesz könyv. Majd kiderül. A másik könyvötletem már merőben más ügy. Arról igyekszem minél kevesebbet írni itt. Elég róla annyi, hogy készül. Az nem rólam szól. Szerencsére.

Legkésőbb holnaptól viszont szeretném elkezdeni az Ugródeszkát. Azokat a bejegyzéseket meg is fogom különböztetni a címében. Egészen az amatőr színjátszó korszakomig nyúlok majd vissza, ellentétben azzal, ahogy eredetileg terveztem, és így haladok napjainkig. Igyekszem minél kevesebb tabuval dolgozni, szeretném bemutatni a világomat úgy, ahogy megéltem, és nem szeretnék szégyenkezni semmin, inkább szégyenkezzen a szakma a visszásságai miatt. Igyekszem nem megsérteni senkit, és ahol úgy látom jónak, esetleg neveket is megváltoztatom. Akit érdekel, úgyis pillanatok alatt kinyomozhatja az internet segítségével, kiről van szó. Ennyit egyelőre. Élvezzétek a nap hátralévő részét, és ne osszatok meg ostobaságokat a Facebookon!