Lőrincz Levente hivatalos blogja

Nem eseménytelen a február. Egyre nagyobb a tétje a második előadásnak is, hiszen az első eredményei jók, de koránt sem elegendők. Itt nem állhatunk meg. Nem dőlhetünk hátra. Most következik a java. Ha szeretnénk hagyományt teremteni, akkor mindent meg kell érte tennünk. A Horror Színház valami új. Olyan ösvényen járunk, amin előttünk még senki sem járt. Főként nem Magyarországon. Nincsenek bevált gyakorlatok, nincsenek trendek, és alig tudnak rólunk. A Facebook oldalunk követőinek száma növekszik, de nem rohamosan. Nem terjedünk futótűzszerűen. Mint már írtam, szinte a semmiből indulunk.

(szerintem érdemes felhangosítani, kicsit nagy volt az alapzaj)

Nem is tudom, felfogtuk-e, mibe vágtuk a fejszénket. Mi is a dolgunk most? Anyagi bázis nélkül megismertetni magunkat minél szélesebb körben. Önfenntartónak lenni egy olyan országban, ahol a színházak nem azok. Legyőzni az előítéleteket. Nincs is rosszabb, mint a prekoncepció. Azt hallja az ember, hogy horrorszínház nyílt Esztergom városában, bocsánat, mert a Horror Színház, és rögtön elképzel valamit, és sokan véleményt alkotnak előre. Nem véletlenül mondtam az interjúban, hogy nem akarok művészetet, csak jól megcsinálni, amit kell, mert tisztább dolog tenni a dolgunk, és közben létrehozni valami azon túlmutatót, mint hirdetni, hogy mi a művészetért vagyunk. Nem így van. Mindössze jót szeretnénk. Kinek jó? Bárkinek. Nem kell előítélettel lenni, el kell jönni. Majd mindenki leszűri magának, mennyire való az ízlésének. Erre a Telihold remek alkalom, mert nincs benne semmi "trash" jelleg, ez színtiszta játék az idegekkel és a hangulattal. Ilyet úgysem tapasztalhat senki máshol, úgyhogy egy próbát megér. Persze megértem, ha lesz, akinek már ez sem tetszik. Rendben. Én mindössze annyit akarok, hogy legyen esélyünk eljutni minél több emberhez, hogy mindenki személyes benyomás alapján döntse el, megpróbálkozik-e velünk, részese lesz valami új születésének vagy nem. Ezért kérek továbbra is mindenkit, aki lát minket, hall rólunk, belefut egy hírbe, hirdetésbe, FB postban, ossza meg, meséljen róla, terjessze, hogy vagyunk.

(persze nem így járunk kávézóba, csak a riport és a kép kedvéért öltöztünk "harci díszbe")

Őszintén szólva eredetileg ezt a bejegyzést még januárban kezdtem írni, és nem a Horror Színház lett volna témája. A tervem az volt, hogy reflektálok az Esztergommal kapcsolatban megjelent, nem túl kecsegtető írásra és az ahhoz érkezett hozzászólásokra egyszerre. Most mégsem teszem, mert azóta jó sok idő telt el, hogy ülepedjenek bennem az olvasottak, ráadásul túl vagyunk azon a bemutatón, ami úgy vélem, nem csak nekem volt fontos.

Valami egészen új dolog indult útjára. Azt, hogy az út hová vezet, és meddig juthatunk, senki sem tudhatja, de amit tudok, megteszek, hogy minél tovább. A lényegében Esztergomban életre hívott és otthont talált Horror Színház megtartotta első előadását. A Telihold elég hosszú utat tett meg, 2003-ben még egy valóban igen rövid változatát épp Esztergomban, szülővárosomban játszottuk néhány barátommal, mikor még épphogy befejeztem első évemet a színiiskolában. Sok helyszínt megjárt, sokat tanultunk belőle. Ezt a változatot, melyet a Horror Színház égisze alatt és a Rejtélyek Háza szervezésében mutattunk be, eddig még nem láthatta a közönség. Átdolgozásra került, szereplőcsere is történt, tehát alapvetően áthangoltuk abba az irányba, amerre eddig is már apránként tartott. Szerencsére a bemutató is igen jól sikerült, a Szeretgom és a Ricsandgreen oldalon is remek beszámolók jelentek meg róla.

2012-ben már komolyan gondolkodtunk a Horror Színház megalakításáról. Az indulásnál sok nehézségbe ütköztünk, ráadásul nem állt rendelkezésünkre a "szaktudáson" kívül semmi. Rendkívül örülök, hogy az esztergomi Rejtélyek Háza meglátta a lehetőséget és a fantáziát az előadásban, és a színház ötletében. Amikor azt mondjuk Horror Színház, tényleg nem a rémisztgetésről beszélünk, hanem olyan színházi csapatról amely horror, illetve thriller tárgykörbe tartozó előadásokat mutat be. Sokat láttam én is, hogy rémisztgetős szórakozóhelyek horror színházként aposztrofálják magukat, ami annak ellenére, hogy jó ötletnek tartom az ilyen alternatív kikapcsolódási lehetőségeket, sajnos nem fedi az igazságot, hiszen a színház az színház. Ezért nyugodtan kijelenthetjük, az első és valódi Horror Színház a miénk.

A színház lényege, hogy művészetet hozzon létre, alkosson. Habár gyakorta előfordul, hogy csak művészetnek álcázza, amit csinál. A Horror Színház színházi élmény, teljes mértékben, de nem szándékozunk arra törekedni, hogy művésziek legyünk, hiszen ennek a szórakozás, a kikapcsolódás a lényege. A Horror Színház inkább a szórakozóipar része, mint a színházi világé, még akkor is, ha válfaját tekintve abszolút oda tartozik. Jelenleg megtűrt, nem túlságosan előtérbe helyezett kezdeményezés ez, és nem is hiszem, hogy a "szakma" befogadná. De nem is bánom. "Nem akarok olyan klub tagja lenni, amelyik elfogadna engem tagnak." Woody Allen. Ezzel szembe én meg nem akarok olyan klub tagja lenni, amelyik többlépcsősen kirekesztő. Márpedig a szakma egy ilyen "klub". A horror amúgy is mostohagyermeke még a filmgyártásnak is, kevés jó érzékű és ízlésű ember nyúl hozzá. Annak, amit elindítottunk, sok mindentől függ a sorsa. A mi munkánkon, a hírünk terjedésén és a persze az emberek kíváncsiságán. Azt gondolom, megéri eljönni, megnézni minket, mert ilyesmit sehol máshol nem láthatnak a nézők, csak itt, Esztergomban.

Nem titkoltan cél a város mozgalmasságának fellendítése. Hiszen mindannyian, akik nagyon akartuk ennek a projektnek az elindítását, büszkék vagyunk arra, hogy itt születtünk, és életünk legjavát itt éltük.Kornis Mihály azt kérdezte tőlem 10-11 évvel ezelőtt, amikor osztályunkkal beszélgetett Körmagyar vizsgánk kapcsán, hogy mik a terveim a távolabbi jövőre, mit szeretnék elérni. Akkor azt mondtam, színházat akarok létrehozni Esztergomban, mert megérdemelné. Tényleg így is gondoltam. Ma, ebben a világban támogatás és pénz nélkül alig lehet tenni valamit azért, hogy egy előadást elindítson az ember vagy akár új, működő színházat jöhessen létre. Most valami olyasmit kezdtünk el, aminek remélhetően lesz közönsége, talán idővel a szkeptikusok is el-ellátogatnak hozzánk, és rájönnek, hogy nem vandálkodás folyik itt, hanem kidolgozott előadások sorozata, amit színházi emberek hoznak létre. Az alapokról kezdünk mindent.

Hangsúlyozom, ilyen még sosem volt. Nemhogy az országban, de talán az egész világon is alig akad hasonló, de ugyanilyen egyáltalán nincs, mint a Horror Színház. Azt gondolom, ha Esztergom is felismeri idővel, hogy valami olyannal rendelkezik, amivel más város nem, arra építenie kell, és minél inkább promotálni azt. A mi célunk az lesz, hogy minél többen jöjjenek, és minél többen tudják meg, Esztergom az a hely, ahol valami történik, méghozzá olyasmi, ami máshol nincsen. Csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy jöjjön. Legyen részese annak, amit létrehozunk. Mert a színház, még ha szórakoztatni akar is, alkotás és varázslat, ami élő, szinte kézzel tapintható, és ez a horror műfajában igencsak maradandó élmény. Aki kikapcsolódni akar, aki színházi élményre vágyik, aki valami újat, szokatlant keres, élménnyel gazdagon mehet haza. És végre olyan színházat kap, ami nem kötődik egyetlen párthoz sem. Hogy milyen is az első előadás, nem részletezném, álljon itt a két link, amin a beszámolók találhatók. Érdemes elolvasni. Találkozunk március 22-én a Horror Színház következő előadásán.

http://www.szeretgom.hu/content/74982-horror-a-szinhazban

http://ricsandgreen.hu/telihold%E2%80%93arejtelyeshorrorszinhaz.rag

A Horror Színház Telihold című produkciójának előadásai 2014-ben - március 22. (szombat), április 19. (szombat), május 17. (szombat), június 6. (péntek), július 12. (szombat), augusztus 16. (szombat)

http://rejtelyekhaza.hu/horror-szinhaz

Beköszöntött az új tanév, tizenhat éves lettem. Sok szempontból ez volt az életem menetén fordító év. Ebben az időszakban született meg az elkötelezettség, amelytől az ember nagyon nehezen képes szabadulni. Bevallhatom, nem is sikerült tökéletesen megszabadulnom, pedig már úgy szeretnék. Persze csak azért, mert minden kudarcom a vak elköteleződésben gyökerezik. Ma már szerencsére képes vagyok válogatni, felmérni, mi mennyit ér meg nekem, és bizony már ritkán billen át a mérleg nyelve. Egy ideje azt vallom, hogy bohócnak már öreg vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megalázzanak a hivatásomon keresztül. Túl sokszor megtörtént. Ez a fajta hivatástudat, amely egyre erősebb lett, az 1999-2000-es tanévben kezdett testet ölteni.

Gondoltam, valami hasonló vár rám, mint előző évben. Feltételeztem, hogy talán Gogolt vagy Ionescut fogunk játszani, ami egy amatőr csoportnak nem kis kihívás. Valójában ez részben magyarázata lehet annak, miért nyertek oly nagy teret hasonló körökben a zenés darabok: könnyebb benne lubickolni. Komolyan. Még gyérebb hangi adottsággal is. Valahogy a közeg elviszi a hátán. Persze, ha jó a darab, és a társulat szereti. Márpedig miért ne szeretné? Mi is szerettük. Úgy alakult, hogy A padlást vettük elő. Amikor meghallgattuk az albumot, teljesen el voltam képedve. Egyszerűen elámultam Kaszás Attilától. Nem egyszerűen a hangja miatt, hanem az énekhang és a színészet tökéletes harmóniájától. Bevallom, mai napig kutatom ezt az élményt, igyekszem ilyesmit hallgatni. Ehhez nem elég jól énekelni. Valójában az egész zenés műfajhoz nem elég. Sosem költenék egy fillért sem olyan produkcióra, amelyben fantasztikus énekhovanetovábbok szerepelnek. Azonban olyasmire, amiben fantasztikus színészek énekelnek jól, arra bármikor vevő vagyok.

Az első sokk akkor ért, amikor kiderült, én leszek a Rádiós. Mert... ugye... akkor... ez most... hogy? Meg amúgy is honnan veszi bárki is, hogy el tudom énekelni? Vagy azt, hogy tudok énekelni? Vagy bármi... Kaszás Attila után én? Tizenhat évesen? Ne! Megjegyzem, hihetetlen érzés egy mutáló gyereknek, amikor azt képzeli, hogy a F" magasan van. De egy tizenhat éves mutáló fiú ezt fogja érezni. Valószínűleg. Micsoda küzdelem volt! Mindenem fáj, ha csak rágondolok. Mi is történt ebben az évben? Jöttek újak. Nem is kevesen. Régiek mentek. Összeállt A padlás csapata. Az igazság, hogy bár nem ismertem személyesen, iszonyú sokat köszönhetek Kaszás Attilának. Annak, hogy ő volt ezen a Földön, lélegzett és érzett. Ha nem érzett volna, sosem tudom végigcsinálni. Önmagában nem szerettem annyira a Rádiós szerepét. Persze tetszett, bár emlékszem a frusztrációra, amikor hallom, hogy mennyi ideje a karakteremről beszél a többi szereplő a színen, és akkor be kell lépni a színpadra, és a nézők biztos várnak valamit. És én meg tudom adni ezt nekik? Kétségeim voltak. Próbáltam megfogni azt a lelkületet, amit kiéreztem a dalaiból. Persze hiú remény volt. Nem álltam rá készen. De hittem közben néha, hogy jól csinálom. Néha voltak pillanatok, amikor elhittem. Ha nem úgy szólaltak volna meg a dalok, amikor először meghallgattam a CD-t, ahogy Kaszás hangján át közvetítődtek, akkor sosem jutott volna el hozzám a szerepből semmi sem. A dalok és az azokban közölt érzelmek köré fűztem fel az egészet.

(Itt elnézést is kell kérnem, egyrészt a rossz minőségű scannelt kép miatt, másrészt az elmaradásért, hiszen ilyen-olyan elfoglaltságok, a lábsérülés, az itthoni és némi "terepi" munka miatt, nem tudtam gondozni a blogot már vagy három hete, utoljára ezt a bejegyzést is egy hete kezdtem el írni, és most onnan folytatom, ahol akkor abbahagytam)

Évekkel később értettem meg, mennyire kellett ez a szerep. Egész konkrétan arra gondolok, hogy Rádiós egész életében a padláson csinálja a különböző kísérleteit, találja fel az újabb és újabb dolgokat, és nem tud róla senki, csak a közvetlen közege, akik pedig nem a művei, hanem önmaga miatt szeretik, de belőlük is alig akad pár. Kicsit kirekesztett, és ebben van egy adag önkéntes száműzetés és az a fajta kitaszítottság, amikor nem lépsz be a "normális" élet rendjébe. Erről szólt az eddigi életem. Nem akarsz kilépni ebből, ide tartozol, még remélsz valamit az élettől. Nekem itt voltak álmaim. Azt senkinek sem tanítják meg, hogy az álmok idővel elmúlnak, a tettvágyat pedig szépen ki lehet ölni az emberből. Rádiós figurája nagyjából a huszonkét éves énem lehet, aki még hisz. Csak az ember ismer engem igazán, aki sosem látott ebben a szerepben, és amikor a Fényév távolságot hallja, mégis azt mondja, erről a dalról én jutok eszébe, olyan mintha rólam szólna. Szerencsére ővele élek. Őt adta nekem az élet.

Az előadás nemcsak nagy sikert aratott, de ritka nagy érdeklődés volt iránta. Nyilván ezer sebből vérzett, de akkoriban nem volt könnyű hozzájutni az ilyen jellegű élményhez, és egy produktumon nagyon látszik, ha szeretettel nyúlnak hozzá. Ezen aztán látszott. És mivel sikeres, jó darabról volt szó, sokan voltak rá kíváncsiak. Nem is emlékszem, végül hányszor kellett eljátszani. Sokszor. A Várszínház színpadán, a Dobó Katalin Gimnáziumban, egyszer még a vár lovagtermében is. Egyrészt 2000-ben nem voltak médiasztárgyár műsorok, másrészt még messze nem azokat az éveket tapostuk, amikor a csapból is musicalnek kellett folynia. (Itt jegyezném meg, hogy belenéztem a Jégvarázs című mesébe. Animált musicalbe. Elkezdtem, lekapcsoltam. Nem bírtam. Ennyi.) A padlás szép mese felnőtteknek, és szerettem játszani. Eszembe jut, hogy az emlékezetes várszínházi bemutatón valahogy nem sikerült bekészíteni a kis labdát, amit pakolás közben - mert útban van - a Kölyöknek dobok, ("Kapd el, kölyök!"), és egy kezem ügyébe akadt tiplivel hidaltam át a problémát. Mosolyogva tudok csak visszagondolni rá. Pedig elpusztultam mire jó gyatrán sikerült elénekelnem a dalokat a hevenyészett "stúdióban". Az iskola technikusa vette fel a könyvtár előtt a rendelkezésére álló felszereléssel. Hm... lényeg, hogy volt. Hamis voltam-e? Piszkosul.

(Az újabb sajnálkozás helyéhez értünk, ugyanis a teljes ünnepi időszak alatt hozzá sem nyúltam a bloghoz, és most tértem csak vissza. Kár, hogy ennyi ideig vesződök ezzel az egyetlen bejegyzéssel.)

Nem tudom, volt-e hasonló előadása az amatőr társulatnak. Mármint, amit ennyit játszott volna. Persze könnyen lehet, hogy volt, hiszen az utolsó évben bemutatott produkciónk is fel-feltűnt, ráadásul később más "sikerdarabokat" is elővettek, és akkor még nem beszéltünk azokról az időkről, amikor még azt sem tudtam, hogy létezik ez a társulat, hiszen aprócska gyerek voltam. Azonban azt el kell ismerni, hogy igen sokat játszottuk. Törvényszerű volt, hogy folytatni kell a sikert. Ekkor merült fel először a Sztárcsinálók. De örülök, hogy nem lett belőle semmi....

Nem éreztem hosszúnak a felkészítési időszakot. Persze akkor nem bántam, hiszen szerettem volna a tettek mezejére lépni. Ez a hangulat mai napig megvan az emberben. Hallottam egyszer egyik tanáromtól, hogy Rudolf Péterrel nehéz volt próbálnia, mert ő legszívesebben már játszott volna, és nem szívesen próbált. Igen, ez nehéz. Néha annyira tenné az ember a dolgát! De próba nélkül honnan tudhatná, mit akar tenni pontosan? A próba fejleszt. Néha szeretek próbálni. Néha jobban szeretek próbálni, mert konstruktívabb dolgokat látok próbán, mint végül az előadáson. Komolyan. Sajnos sok jó és izgalmas íz el tud tűnni próbafolyamatok alatt. Nemcsak belőlem, hanem úgy az egészből. Szóval - hogy visszatérjek - esetünkben nem sok felkészítés volt. Arra emlékszem ugyan, amikor elkezdtünk az első évemben darabokat keresgélni, és én tartottam beszámolót Görgey Gábor Fejek Ferdinándnak című művéről. Kicsit sok szereplő volt benne, és bár nekem tetszett, nem igazán sikerült meggyőznöm róla a többieket. Nem is számított, mert elragadtatva én sem voltam tőle, bár határozottan jónak találtam az alapötletét.Talán újra el kellene olvasnom, elvégre már tizenöt éve történt. Némi keresgélés után választotta kis társulatvezetőnk Csokonai Vitéz Mihály Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című művét.

Isten bocsássa meg nekem, de nem szeretem Csokonai színházi alkotásait. A Karnyóné - végül ezen a címen játszottuk - nem is több annál, mint amennyit sejtet. Amúgy egészen jópofa helyzetek vannak benne, a nyelvezete mostanra kicsit poros, ami a nagy komédiaírók szellemiségét csak átörökíteni kívánó darab esetében már döcögőssé teszi a színrevitelt. Igen ügyes rendezőnek kell lennie, aki belemagyarázás és kiforgatás nélkül nevetést csal elő vele a feltornázott ingerküszöbű mai nézőből. Egyébként abból a szempontból izgalmas volt, hogy épp kétszáz évvel a mi bemutatónk előtt adatta elő a darabot saját diákjaival a szerző. Akkor - 1999-ben - a "dobogós" változatban játszhattam Tipptopp szerepét. A név írásáról nem szeretnék vitát nyitni: nem a régi színlapot kell nézni, hanem a darab szövegkönyvét, és tiszta lesz rögtön, mi a szerep neve.

Nem fogom azt állítani, hogy odáig voltam az előadásért. Előjátszásszerű, reprodukálásra váró instrukciókat kaptam zömmel, és abból sem épp a legtöbbet. A szó szoros értelmében ripacskodásnak éreztem, amit művelek. Egészen őszintén. Amennyire az akkoriban egy amatőr színpadtól elvárható volt, szedett-vedett díszletek és jelmezek álltak rendelkezésre. Ma már úgy tűnik, a hasonló csoportok igyekeznek egyre komolyabban venni magukat. Profit játszanak. Néha el is hiszik. Egyrészt nem baj, mert legalább belekóstolnak ebbe a gyerekek, sokuk úgysem ízleli meg ennél jobban a megbecsülést a későbbiekben, hiába kerül a pályára. Másrészt viszont ebben-abban kezd elmosódni a határvonal. Például a sorozatok miatt, melyek nagyjából azt üzenik, hogy erre bárki képes, ilyen szar te is lehetsz. Lehetsz. Bár ahogy megtapasztaltam, van némi munka abban, hogy csapnivaló legyen az ember a vásznon, de képes legyen azt szinten tartani. "Ne játssz!", kérték tőlem az első alkalommal egy ilyen jellegű felvételnél. Nagyon nehéz volt. Nagyon, nagyon nehéz. "Csak mondd el!". Nagyon nehéz. Önerőszak. Sebaj, nem is lettem sorozatsztár. Szerencsére. Szóval ez a fajta kép, plusz a zenés színház iránti, túl lassan csökkenő imádat elmossa a határt a színház és az amatőr színpad között. Nem teljesen persze, csak kicsit maszálgat.

Sajnos néha a pénztelenség képes egy-egy ötlet esetében még fel is hívni magára a figyelmet. Sosem felejtem el a darabbeli jelmezemet. Nagyon ostobán éreztem magam benne. Sajnos képpel most nem tudok szolgálni, mivel akkoriban nem volt digitális - legfeljebb polaroid - gép, így az előadásról készült házi fotók szülővárosomban vannak, de képzeljünk el magunk előtt egy túlsúlyos fiút, akinek külseje úgy fogja meg ezt a mindenkin túlszárnyalni akaró, majomkodó, pojáca, amúgy teljességgel stílustalan öltözködésű karaktert, hogy kormos itt-ott az arca - ezzel "púderez" -, vörös és fényes buggyos nadrágot visel, felül egy fekete, bársony női blézert - de fordítva, mint egy kényszerzubbonyt -, fehér kesztyűt hord, hatalmas karika van a fülében, fején rövid, göndör paróka, a nyakában pedig madzagon kb. 30x30 cm-es képkeret lóg. Megvan? Később, amikor visszanéztem a fotókat, inkább karikírozott csavargó cigánynak láttam magam valami igénytelen komédiából. A bemutató mindenesetre megvolt. Jót ripacskodtam rosszul, de azért picit élveztem. Ezt a bemutatót még a Zöldházban vittük véghez, akkoriban ott tartottak sok rendezvényt, kiállítások is voltak, meg művészmozi, de kicsiny városunknak sikerült ebből a régen még funkcionáló épületből egy lebontásra váró kísértettanyát csinálni. Nem hiszem, hogy a szégyen elég erős szó az ilyen jelenségekkel kapcsolatban. A lényeg esetünkben viszont az, hogy a bemutatónk után a zsűri egy kis díjjal jutalmazott, a szerepformálás nagydíjával. Persze izgatott voltam, megért-e a munkám valami elismerést, de azt a mai napig sem értem, miért is kaptam bármit. De kaptam. Boldog voltam. Itt jelent meg az a kettősség, ami később is jellemezte munkámat: örültem az elismerésnek, és közben úgy éreztem, nem érdemlem meg. Tudtam, ha valamit jól csinálok, és közben mégis azon töprengtem, hogy biztosan nagyon rosszul végzem a dolgom. Egy ilyen önellentmondásos személyiséget könnyű zsákutcákba vinni. Meg is tették párszor. Később. (Időközben hoztam Pestre pár - sajnos rossz minőségű - képet az amatőr színjátszós korszakból. - szerk. 2013. dec. 19.)

Ezután nyitott a színjátszókör a zenés darabok felé. Műkedvelők esetén, képességfelmérés nélkül zenés darabba vágni óriási hazardírozás. Végül nemhogy felsültünk vele, hanem egy igen sokszor játszott népszerű előadás jöhetett létre a következő tanév végére. Ebben nagy szerepe volt a véletlennek, mert valamennyire mindenki szépen megugrotta a szükséges szintet. Persze ez önmagában kevés. Jó volt a darabválasztás, mert mindenki imádta csinálni, és így könnyebb a legjobbat kihozni magunkból.

Olyan voltam, mint a legtöbb gyerek. Szerettem volna színész lenni. Ez nagyjából arra a korszakra tehető, amikor a kisiskolások számára még Jean-Claude Van Damme és Arnold Schwarzenegger jelentette a filmet és egyúttal a színészetet is. Nem a gondolatok és mély érzelmek kora, ilyenkor az akciókat, az eseményeket tapasztalja meg az ember, és ennek akar részesévé válni, valami csodának, ahol lelőnek valakit, és az feláll. Én is részese akartam lenni mindennek. Hozzátartozik a történethez, hogy családom ugyan nem tartozott a felső tízezerhez, nem voltunk a szó szoros értelmében vett "ejj, de gazdagok", de igencsak jól ment sorunk. Ezt gyerekként nehéz felfogni persze, de a legmeglepőbb módon később nagyon jól el tudtam szokni azoktól a dolgoktól, amelyek régen körülvettek. Nem akarok előreszaladni, de talán jó ezt tisztázni a későbbiek miatt. A film ugyanazt jelentette számomra, amit a legtöbbeknek ebben a korban: valamit, amit el lehet játszani magunknak otthon is. A korosztályomban biztosan nem csak a mi utcánkban fordult elő, hogy A klinika című sorozatot játszották együtt a gyerekek. Mi is ezt tettük. Később pedig otthon próbáltam komolyabb sérülés nélkül esni, kelni, vetődni, lélegzetet visszatartani, halottnak látszani, és más hasonló csacskaságokat műveltem, bár nem állítom, hogy később nem vettem hasznát. A Terminátort olyannyira szerettem - azzal az egy hangon alámondott, vérlázítóan gagyi szöveggel -, hogy otthon rendszeresen játszottam a történetet. Amikor felnőtt fejjel láttam a Tűz birodalma című filmben a Star Wars esti mese jelenetet, eszembe is jutottak ezek a pillanatok.

Hét éves voltam az első szerepléskor. Ahogy az lenni szokott, iskolai évnyitón történt. Az első évnyitómon. Az első alkalom, amikor egyedül kellett sokak előtt elmondanom valamit. Iszonyú félelem volt bennem. Nagyon nehezemre esett megtanulni a verset. Igazából nem is akartam. Vajon hogyan vetődött fel a szomszédunk fejében - aki az iskolában tanított -, hogy nekem kellene verset mondanom? Talán annak köszönhető, hogy be nem állt a szám, mindig magyaráztam valamiről. Sosem értettem - már akkor sem -, mást miért nem érdekel az a rengeteg dolog, ami engem. Szóval nem tartozik az első versmondás a kedvenc élményeim közé. Talán épp ennek is köszönhető, hogy mai napig nem nagyon szeretek verset mondani. Persze felkészültem mindig legjobb tudásomnak megfelelően, de sosem voltam képes beletenni azt a pluszt, amitől egy vers megszólaltatása tényleg jó lesz. Szentül hiszem, hogy ehhez bizonyos alkat kell. Számos színész volt, aki remekül mondott verseket, és számtalan olyan, aki nem. A lényeg viszont, hogy attól a pillanattól kezdve rendszeresen kellett szerepelnem iskolai rendezvényeken. Mivel sosem a produkálás, hanem a produktum vonzott - milyen érdekes ezt megállapítani gyermekkori önmagamról is -, így általában szívből rühelltem minden ilyen alkalmat. Sokkal jobban tetszett, amikor egyik általános iskolai osztálytársammal próbáltunk édesapja, az esztergomi Klubszínpad vezetője segítségével megtanulni Karinthy jeleneteket. Úgy nyolc évesek lehettünk. Vagy mennyivel jobban élveztem a bábszakkörön a felkészülést. Még az énekkart is. Nem beszélve arról, amikor még senki sem látta A szépség és a szörnyeteg című rajzfilmet - de nekünk megvolt kalózvideón! -, és az osztályfőnöki órán elkezdtem előadni majdnem szóról szóra.

Persze itt még messze járunk attól, ami a pályára vitt. Hogy pontosan milyen irányban is érdeklődtem, nehéz lenne pontosan meghatározni, hiszen az írást is beleértve sok minden foglalkoztatott. Emlékszem, hogy még általános iskolában - ami esetemben négy évet jelent - készítettem valami kalandnovellát. Már nincs meg. Iszonyú sablonos volt, arra emlékszem. De azért egy 8-9 éves gyerektől elfogadható. A negyedik osztály után felvettek a Dobó Katalin Gimnáziumba, ami akkor indította az első nyolc évfolyamos osztályt. Ide sikerült bekerülnöm. Nehéz lenne utólag megmondanom, megérte-e, de talán igen. Igaz, nem mindig vettem könnyen az akadályokat, és úgy három évig a beilleszkedéssel is komoly problémáim voltak. Az itteni sérelmeimről és más akkoriban történt személyes dolgaimról nem szeretnék írni, elvégre inkább azokat az eseményeket próbálom összefoglalni, amik eljuttattak mostani élethelyzetemhez, és amelyekből szakmailag okultam. Egyszer a fülembe jutott, hogy a gimnáziumnak van színjátszó csoportja. Jó ideig próbáltam rágni az igazgatónk fülét, hogy miként csatlakozhatnék. Sajnos le lettem rázva azzal, hogy ennyi idősen nem lehet csatlakozni. Végül 1998 szeptemberében - azt hiszem a végzősök - körbehordták az osztályokon az induló szakkörök listáját, és bárki beírhatta a szakkörhöz a nevét, ha járni szeretett volna. Megláttam a színjátszó szakkört. Az első alkalmon már ott voltam. Furcsa volt ma - tizenhárom évvel azután, hogy utoljára játszottam náluk - látni egy 2008-as cikket a Dobogó (vagy Dobó-go) Színpadról. Három név került benne megemlítésre azok közül, akik ott ismerkedtek meg a színpaddal, a színházzal. Az ismertebbek. Az egyik közelről sem az. Sebaj, nincs jelentősége. Hídlap.

Az első gyakorlatot sosem felejtem el a színjátszókörben. A felvetett kérdés: hányféle módon lehet megszakítani egy hangzavart, szétoszlatni a csoportot? Ezt demonstrálta is, akinek ötlete volt. Mint kiderült, két megoldás van. Vagy feszült csenddel, vagyis kivárással, amitől kényelmetlenné válik a helyzet, vagy pedig hirtelen berobbanással és hangunk felemelésével érvényesülhetünk. Ezzel mindenki egyet is értett. Ekkor tette fel kezét a 15 éves énem azzal, hogy a harmadik megoldás a néma közéjük robbanás, majd feszült csend. Annyira nem tűnt elsőre hihetőnek, amit mondok, hogy meg kellett mutatnom. Beismerem, nem volt velem könnyű. Mindig jobban szerettem bemászni a küszöb alatt, mint kinyitni az ajtót. Ilyen a természetem. Így kezdődött az első év a Dobogó Színpadnál. (folyt. köv.)

Múltidő. Ma ezt már inkább így mondanám, ellentétben azzal, ahogy a cikk végződik. Beillesztem ide, mint ígértem a régi cikk teljes változatát. Érdekes ezeket a 2011-es téli gondolatokat újra elolvasnom. A legtöbb dologban nem változott a véleményem, és bár már akkor is áthatotta a szavakat a számos rossz élmény, a pesszimizmus, be kell látnom, hogy még akkor is vak voltam, hiszen azt hittem, történhet velem valami fordulat. Ennek a lila ködnek 2012 ősze vetett véget, majd az utána következő egy év radírozta simává a terepet, és az álom véget ért. Idővel oda is eljutok. Most itt egy szelete annak, milyen volt 2010, mikor még tanítani is jártam. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért, megtartom a blogomban használt bekezdésenkénti kiemeléseket.

1983. szeptember 1-jén születtem Esztergomban. Húsz évig ott is éltem, így gyakran jártam Visegrádon, Dömösön, Pilismaróton, valamint pesti életem folyamán kezdtem dolgozni a Leányfalui Szekér Színházzal, amellyel többször léptünk fel Leányfalun, Szigetmonostoron és Szentendrén (ahol már pályám eleje óta sikerül évente megfordulnom egy-egy vendégelőadásban). Mivel Esztergomba valószínűleg sajnos nem fogok tudni visszaköltözni a munkáim miatt, így tervezem, hogy egyszer, ha lehetőségem lesz, Szentendrére költözzek majd. A 2005-ben alapított független színházi alkotói közösség, az Elízium számára – mely régen nagy álmom volt – folyamatosan igyekszem végleges befogadó helyet találni, ahol rendszeresen tudnánk játszani és próbálni, és ezen keresgélés folyamán szintén felmerült Szentendre is. Pályám során gyakran találkoztam azzal a kérdéssel, miért nem játszom még ennél vagy annál a színháznál. Ilyenkor, jobb esetben, egy elterelő mosollyal hárítom el a kérdést, rosszabb esetben nekikezdek jó félórás monologizálásomnak az eddigi szakmai tapasztalataimról, amelyek általánosságban nem jók.

Jelenleg egy korombeli vagy nálam fiatalabb pályakezdőre hasonló helyzetben igen nagy nehézségek várnak. Meglátásom szerint a szakma két komoly és jelentős szélsőségtől szenved a foglalkoztatást illetően. Az egyik a hazai színházi világ meghatározóbb színházaira jellemző elitista szemlélet, miszerint csak meghatározott körből adnak lehetőséget fiatal színészeknek – de akár idősebbeknek is – az érvényesülésre. Saját tapasztalatból tudom, hogy az általános vélekedés – főként a prózai előadásokra építő kőszínházak esetében, tisztelet a kivételnek –, hogy aki nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, az ugyebár messze nem egyenrangú velük, és lényegében ennek jelzésére hivatott a színész és színművész megkülönböztetés. Szerencsére a magam részéről sosem kedveltem a színművész elnevezést, így nem is zavar igazán, hogy engem nem fognak ezzel illetni. Másrészt viszont úgy is képzelik, hogy velünk, „a maradékkal”, akik máshol tanultak, tényleg nem is lehet kezdeni túl sokat.

A másik jelenség viszont ennek a tökéletes ellentéte. Főként a zenés színházakra jellemző, hogy a média által kreált hírességeket foglalkoztatja a pályán lévő végzett színészek, de bizonyos esetekben még akár a színművészek (!) helyett is, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben ennek a jelenségnek az előadásokra gyakorolt negatív hatásait az amúgy a sztárolástól már alig látó nézőréteg is megérezheti. („A maradék” pedig jó lesz kis feladatokra és kórusnak. Persze aligha lehet rossz szavam, hiszen a zenés színház legalább hajlandó foglalkoztatni őket is.) Sajnos volt példa „sztárrá vált” énekes foglalkoztatására neves prózai darabban, neves prózai színházban is. E tendenciák egyedüli oka: a marketingfogás. De ha az egyre lejjebb süllyedő média ilyen mértékben hatja át a színházat, akkor végül mivé lesz maga a színház? Nem is véletlen, hogy több zenés színház és prózai színház között széles szakadék tátong mind művészi eszközeiket, mind törzsközönségüket tekintve.

A legrosszabb az egészben, hogy bizonyos szempontból meg is lehet érteni mindkét álláspontot. Az egyik a megélhetés és a siker megszállottja, amelyet tűzön-vízen át fenn kíván tartani, néha bármi áron, a másik pedig az általa voltaképp felügyelt színészképzés megismert és elfogadott termékeit keresi, olyan művészpalántákat, akiktől tudja, mit várhat, mivel végigkövethette, megismerhette őket a négy éves képzés alatt. (Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az SZFE-n a szakmailag nagy befolyású színházak rendezői és színészei tanítanak.) Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy némi túlzással lassan minden második városra jut egy színiiskola, de minimum egy végzettséget nem adó színészképzés, akkor beláthatjuk, hogy túlképzés van a pályán. Ahol pedig túlképzés van, ott nagy a munkanélküliség, és mivel a felvételi, illetve a vizsgakövetelmény iskolánként más és más, sőt utóbbi sokszor az osztályokat vezető tanárok igényességén és elvárásán múlik, így a színvonal messze nem kiegyenlített, és bizony a szakma folyamatosan és nagymértékben felhígul. Persze ennek nyilván részét képezik a médiából, bulvárból színésszé avanzsált „multitálentumok” is, vagyis ők is komolyan hozzájárulnak a folyamathoz.

És akkor itt vagyunk mi. Ahogy azt egyik kedves kollégám megfogalmazta egy morgós pillanatában: „Ma csak a teljesítményükhöz és minden máshoz képest is aránytalanul drágán eladott médiaarcokat, a fillérekért fellépő senkiházikat vagy az ingyen dolgozó amatőröket könnyű eladni. A minőséget nyújtó középrétegre, akik letesznek valamit az asztalra, és annyit kérnek, amennyit adnak, viszont nem ismerik őket a tévéből, azokra nincs kereslet.” Ezzel meg is fogalmazta a problémát. Felveszik az embert egy iskolába. Teljes lelkesedéssel beleveti magát a szakmába – persze aztán letörik a szarvát, nehogy égő szívvel akarja csinálni, amit hivatásául választott –, és egyszer sem mondják neki az ott eltöltött évek során, hogy „amúgy csak ide jársz, de ha végeztél, nem lesz munkád”. Nem? Hogyhogy? Mert a színházak zömében egyáltalán nem vagy csupán háttérfeladatokra alkalmaznak, mert annak a bélyegét viseled magadon, hogy te csak innen vagy onnan jöttél, és az esetek döntő hányadában nem az alapján ítélnek meg, hogy ki vagy, és mire vagy képes, hanem egyedül az számít, kinek a mije vagy (egyébként ez idehaza nem csak a színházban jellemző). Sok esetben meg sem hallgatnak egy-egy színháznál, és még arra sincs lehetőséged, hogy legalább belebukj egy szerepbe, mivel esélyt sem kapsz rá, hogy bizonyíts. Igaz azonban az is, hogy sokan úgy kerülnek ki ezekből az iskolákból, hogy valóban kétséges a helytállásuk, így nem nélkülöz minden alapot az irántuk táplált bizalmatlanság. Ugyanakkor nagy része ezeknek a fiataloknak tehetséges, tettre kész és erős képességű színész. Mégis nehezen érvényesülnek.

Így érkeztünk meg kedvenc fogalmamhoz, a szakma perifériájához. Ide sajnos sokan tartozunk, és csak egyre többen leszünk. A jó érzésű színész, akiben van elég bátorság és kreativitás, látva a nehéz körülményeket, összehoz egy kisebb lélegzetű produkciót, hogy legalább, ha már a kőszínházakban nincs kellő lehetősége, akkor az országban itt-ott feltűnve, a művelődési házakban találjon teret az érvényesülésre. Sajnos itt is komoly akadályokba fog ütközni.

A művelődési házak egy része vagy hosszú évek alatt megszokott és bevált színházakat hív, nem adva lehetőséget másoknak a bemutatkozásra, vagy inkább megint csak a médiából jól ismert embereket hívja sokszor horribilis összegekért, esetleg a kísérletezései során már megütötte a bokáját az országot járó egyik olyan társulat miatt, akik sokat ártanak működésükkel a mi megítélésünknek is. Sajnos mindhárom típust ismerem. Mint azt említettem – mivel magam is a perifériához tartozom –, életre hívtam az Elíziumot mint színházi alkotói közösséget, hogy együtt dolgozhassak a közös cél érdekében azokkal a kollégáimmal, akiket méltánytalanul mellőznek, pedig szakmai felkészültségük és a velük való közös hang megtalálása értékes előadások létrehozását teszi lehetővé. Amikor útnak indultunk a túltelített pesti színházi életbe, nagyon meg kellett dolgoznunk az esti nézettségért. Szerencsére előadásaink még a legalacsonyabb nézőszám mellett is sikert arattak, és kialakult egy piciny, de kitartó bázis, akik folyamatosan érdeklődnek előadásaink iránt. Azonban hamar beláttuk, hogy a kellő anyagi háttér nélkül képtelenség felvenni a kőszínházak és szuperprodukciók reklámjaival a versenyt, és mivel bár újszerű, de közérthető és értékes produkciók színpadra állítását tűztem ki célomul, így az érthetetlenségig túlrendezett előadások törzsközönségére sem számíthattunk. Viszont sikerült megnyernünk prózai előadásokhoz kevéssé szokott nézők tetszését is. Ez az egész hasonlóan kétségbeesett vállalkozás, mint Pesten színházhoz kerülni a mi hátterünkkel.

Elkezdtünk munkálkodni az előadások utaztatásán. Hamar megtapasztalhattuk mindhárom már említett akadályt. Hihetetlen válaszreakciókat kaptunk a művelődési házaktól – persze már ahonnan kaptunk egyáltalán visszajelzést. Sok furcsaságról hallhattunk másoktól is, mikor megosztottuk tapasztalatainkat hasonló cipőben járó kollégáinkkal. A kedvenc mondatom, amelyet szerencsére nem nekem címeztek: „De Önöknek nem tudunk fizetni az előadásért. Itt volt múlt hónapban a művész úr, és nincs több pénz.” Igen, az egyik médiatermék – akit nem mellesleg művészúrnak szólítanak – fellépésére elköltött pénz nagyjából lenullázta a műsorokra szánt költségvetést. De ahogy egyes, a színházban is túlfizetett név esetében mondani szoktam, két bűnös van: az egyik, aki ennyit kér, a másik pedig, aki megadja neki. Abszurd, hogy az ismeretlenség okán gyakran elvárják az ingyenességet egyes társulatoktól. Ennek üzenete: örülj, hogy játszhatsz!

Azt viszont már én kaptam meg, amikor egy másfél órás dalestet akartam eladni megfizethető áron, hogy „Mennyi? Ennek a feléért már amatőröket is tudunk hozni!”. Van az úgy, hogy az embert ismeretlensége okán egyenrangúsítják az amatőrökkel. Hangsúlyozom, kollégámnak igaza volt, a középréteget nem igen kívánják megfizetni. Erre mellesleg a szakmában, a kőszínházakon kívül (és néha azokon belül) is van példa. Divatos kezd lenni „a próbákra nem fizetünk, hiszen ahhoz, hogy játszd, úgyis be kell próbálnod” gondolkodásmód. Meg kell jegyeznem, hogy egy próbafolyamat 1-2 hónap, néha több. Azalatt meg persze éljen az ember, amiből akar, a próbákra fordított idő pedig vagy megtérül, vagy nem. Hiszen ki tudja manapság garantálni, hogy egy produkció hány előadást élhet meg? Igen kevesen. Persze ezt csak azokkal szemben merik megtenni, akiknek amúgy is kevés a munkája. Üzenete: örülj, hogy játszhatsz majd!

Vannak persze olyanok is, akik szín(műv)ész létükre válnak médiatermékké. Így ők kérnek horribilis összegeket munkájukért. Ezzel alapvetően nem lenne probléma, csakhogy legnagyobb szomorúságomra tapasztalatom szerint nem ritka ilyen esetben, hogy a pénz hajszolásában az adott ember szétforgácsolódik, és sehol sem tud megfelelő szinten teljesíteni, és ez ráadásul nem is zavarja. Ha azt mondaná az ilyen szín(műv)ész, hogy „ennyibe kerül a nevem, ezt meg kell fizetni azért, hogy nagy legyen a nézettséged, de cserébe elsőként érkezem a próbára, mindig felkészült leszek, utolsóként megyek el, és azt a színvonalat fogom hozni, amit csak én tudok”, akkor nem is lenne gond. Helyette azonban viselkedésével az jelzi, „ennyiért kapod meg a nevem, örülj, hogy kinn vagyok a plakátodon, ha adódik jobban fizető alkalmi lehetőség, otthagyom a próbát is, és végül majd súgjátok nekem a szöveget és ragasszátok ide vagy oda puska gyanánt, mert megtanulni úgysem fogom, bármilyen kevés”. És mint már említettem, ilyen esetben két bűnös van…

Egyik kedves kollégám azt mondta, hogy már nem tudna ujjongani az örömtől, ha kapna egy nagy lehetőséget, mert úgy érezné, ennyi nélkülözés és lenézés után ez már jár neki. Pontosan értem, mire gondolt. Azt gondolom, ma egyáltalán nem a teljesítményük alapján osztályozzák és jutalmazzák az embereket, és ez igen nagy baj. Tizenkilenc évesen még azt gondoltam, ha írtam egy drámát, amely több szakmabelinek nagyon tetszett, akkor elérhetek valamit. Ez nem igaz. Azt hittem, ha egy amerikai szerző – név szerint Bernard J. Taylor – megbízik bennem, hazai képviselőjévé választ, egy darabját lefordítom, és azt be is mutatják, akkor elérhetek valamit. Nem igazán. Végül huszonkét éves koromban egyik kedvenc zeneszerzőm, Frank Wildhorn – a Jekyll&Hyde, a Vörös Pimpernel és a Rudolf című musicalek szerzője – úgy gondolta, meghallgatja elképzeléseimet egyik művéről, és mikor elmondtam, hogyan szeretném színpadra állítani, annyira megtetszett neki az ötlet, hogy szinte teljesen szabad kezet adott. Joggal hittem, ez még itthon is számítani fog, amikor nekikezdek az előkészítésének, és támogatókat keresek. Tévedtem. Egy amerikai számára nehéz volt megérteni, miért nem segítenek nekem megvalósítani egy jó ötletet. Nem értette, mit jelent az, hogy itt én egy senkinek számítok. Semmi másom sincs, csak a több-kevesebb tehetség és az érzék, amit kaptam. De ezt, és a bizalmat, amit mások táplálnak irántam, és mindazt, amit életemben tettem, szerencsére nem veheti el tőlem senki.

Az ember gyerekkorában még dédelget olyan álmokat, hogy egyszer világhírű lesz. Amikor felnő, jó esetben rájön, mit vár valójában az élettől. Nem akartam médiaszemélyiség lenni, még nagyon ismert sem feltétlenül. Mindössze azt, hogy tisztességesen megéljek a munkámból, és legyen lehetőségem bizonyítani magam és mások előtt. Azt szeretném, amit manapság egyre kevesebben: szolgálni azt a célt, amelyért szerintem a világon vagyok, hogy létrehozzak valami olyasmit, amely mások számára is sokat jelenthet. Ez a célom. Maga az Elízium is erről szól.

Álmodom a színházat, és szeretném megosztani másokkal az álmaim, amíg még vannak.


Sajnos van a cikknek egy erős ferdítése. Az, amikor többször is többes számot használtam. Persze kollégáim megtették mindig, amit lehet, hogy jó teljesítményt nyújtsanak az előadásokban, de minden más egyéni munkám és felelősségem volt. Persze ilyen a "társulatvezetés"! Egy bemutatkozó cikkben szerénytelenül hathat, mennyi mindent csináltam egyedül. Pedig semmi köze nincs a teljesítményekhez vagy a képességekhez. A muszájhoz volt köze. Elgondolkodtató volt újra elolvasni. Ha ennyi minden tiszta volt már három évvel ezelőtt, mit is vártam? Ja persze, a tanítást élveztem. Lehet, hogy attól vártam valamit. De mindig akadt olyan, amitől vártam valamit. Mit szépítsek? Hülye voltam.

Mi az egyik magyarázata az újbóli rövid eltűnésnek? Kissé túlozva azt állíthatnám, hogy az időhiány. Milyen időhiányban szenvedhet, aki lábsérüléssel odahaza tölti napjait? Úgy alakult, hogy jelenleg - mivel a csodálatos kék merevítőnek köszönhetően egy menekülő óriásteknős sebességével tudok robogni a lakásban - besegítek páromnak. Jelenleg cikkeket, rövid leírásokat készítek, hogy egyrészt megtámogassam a keresetkiegészítési próbálkozását, másrészt levegyem ennek terhét a válláról, hiszen a sérülés miatt, így is rá marad sok teendő idehaza, amiben eddig segítettem. Sok időt vesz el ezeknek a cikkeknek a megírása, másrészt mikor végre itthon találom életem szerelmét, akkor nem akarok nagyon mással időt fecsérelni, így mikor itthon van, természetesen nem írok. Szóval az okok igen hétköznapinak és érthetőnek nevezhetők.

Kissé rettegve nézek a közeledő karácsony irányba. Minden évben kínszenvedésnek tűnik a számos ajándék megvásárlása, de az idei lesz minden eddigi évek legszánalmasabbika. Persze az ember, mindig próbál kitenni magáért, de egy ponton túl már lehetetlen. Biztosan sokan tapasztalták, hogy mikor bemegyünk egy boltba, bizonyos összeg alatt távozni lehetetlen. Szerintem hatványozottan igaz ez, ha karácsonyi ajándékot szeretnénk vásárolni. Készíteni nehéz lenne, hiszen nem mondhatnám, hogy ebben nagy kreativitásom van. Életemben alig néhány használható dolgot készítettem a két kezemmel, és ezek között már a kókuszhéj virágkaspó is szerepel, ami nem igényel különösebb kreativitást vagy ügyességet. Látván, hogy idén ténylegesen alig lesz pénzünk - hacsak a cikkírás nem dobja meg erősebben a bevételeket -, így talán nyilvánvalóvá válhat rokonaink számára is, amit eddig sem igen titkoltam, hogy iszonyú szerényen élünk, amiből néha-néha kivillan 2-3 havonta egy-egy pizzarendelés - amit rendszerint megbánunk, mikor hó végén épp annyi hiányzik.

Ilyenkor mindig a gyerekeket sajnálom. Nem a sajátokat, sajnos nincsenek. Ilyen helyzetben nem is lenne jó ötlet. Most keresztgyerekekre és unokatestvérekre gondolok. Szoktam mondogatni, hogy "tanulják csak meg, melyik a család szopóága" (ahogy ezt a kifejezést Aranyosi Pétertől hallottam). De azért azt gondolom, ne tanulják meg, kik a csóró rokonok, elvégre remélhetően nem lesz mindig így, és persze ki lehet szúrni a gyerek szemét egy gumikígyóval - aminek például 4 évesen nagyon örült unokaöcsém -, de az ember nem szeret épp a gyerekeken fukarkodni, mikor ajándékot vesz. Majd a szülők örülnek a zokninak! Persze ez csak vicc. Még sosem kapott senki sem zoknit tőlünk. Pólót vagy könyvet igen. Néha az is olyan, mintha a fogamat húznák, de legalább nem üres a fa alja. Sajnos hajlamos vagyok túlnyújtózni a rövid takarón, ami valószínűleg nem csak rám igaz, nyilván sokan voltak hasonló cipőben. Ilyenkor elvetem a sulykot. Persze ilyen keretek mellett nem nehéz.

Volt olyan év, amikor decemberben 15 előadást játszottam. Nagyon jól jött az ünnepek előtt, lévén, hogy eredetcsaládom (a kifejezésről majd még írok máskor) esetében két születésnap is ebben a hónapban van. Az idei előadásszám kettő. Csak, hogy lássuk milyen helyzet alakult ki országos szinten például a betlehemi programokkal is kapcsolatban, álljon itt egyik társulatvezetőm idei megnyilatkozása az értékesítésről: "Nem hiszed el, de a négy-öt évvel ezelőtti áraimból próbálnak alkudni a helyszínek!" Úgyhogy kettőt sikerült eladni úgy, hogy abból ki lehessen fizetni a színészek öt éve ugyanazon a szinten stagnáló gázsiját. A városok, falvak e tekintetben inkább az ingyenmunkát kedvelik. Na, meg az iszonyat drága sztárokat, de az más tészta. A színész meg úgyis élvezetből játszik. Nem? Egyébként ezzel a gondolattal remekül vissza szoktak élni. Erről jut eszembe, hogy alkalomadtán, talán már a héten megosztom az évekkel ezelőtt a Szentendrei Kurírban megjelent "interjúm" bővített változatát, ami az újságba teljes terjedelmében nem fért bele. Az valamicskét kapcsolódik ehhez a témakörhöz.

Tehát kicsit aggaszt a december. Bízom benne, hogy akkor már olyan helyzetben leszek, hogy legalább a január miatt ne kelljen aggódni. Jó lenne. Addig is marad az álláskeresés, a cikkírás, néha napján a blogvezetés, és persze a könyvem. Azzal, hogy itt szeretném megírni a történetemet - nem sokára kezdem -, segít abban, hogy a későbbi könyvvel kevesebbet kelljen dolgoznom. Persze lehet, hogy épp emiatt örökre csak blog marad, és sosem lesz könyv. Majd kiderül. A másik könyvötletem már merőben más ügy. Arról igyekszem minél kevesebbet írni itt. Elég róla annyi, hogy készül. Az nem rólam szól. Szerencsére.

Legkésőbb holnaptól viszont szeretném elkezdeni az Ugródeszkát. Azokat a bejegyzéseket meg is fogom különböztetni a címében. Egészen az amatőr színjátszó korszakomig nyúlok majd vissza, ellentétben azzal, ahogy eredetileg terveztem, és így haladok napjainkig. Igyekszem minél kevesebb tabuval dolgozni, szeretném bemutatni a világomat úgy, ahogy megéltem, és nem szeretnék szégyenkezni semmin, inkább szégyenkezzen a szakma a visszásságai miatt. Igyekszem nem megsérteni senkit, és ahol úgy látom jónak, esetleg neveket is megváltoztatom. Akit érdekel, úgyis pillanatok alatt kinyomozhatja az internet segítségével, kiről van szó. Ennyit egyelőre. Élvezzétek a nap hátralévő részét, és ne osszatok meg ostobaságokat a Facebookon!

Mostani bejegyzésemnek akár azt az alcímet is adhatnám, hogy "Kísért a múlt". Valójában a múlt kísértete ez, ugyanis bár most itt vagyok a gép előtt újabb 10 nap kihagyás után - amit maximálisan az elmúlt egy hétben tapasztalható eseményeknek tudhatok be, vagyis annak, hogy épp csinálok valamit - most egy régi bejegyzésemet szedtem elő. Holnap bővebben kifejtem, mivel töltöm a napokat mostanában. Egyelőre meg kell elégednie a kíváncsiskodóknak a 2012-es Murder kiállítás beszámolómmal. Emiatt elnézést kérek, továbbá jelzem, hogy nem szándékom senkinek sem elvenni a kedvét a kiállítás megtekintésétől, az enyém csak egy nézőpont, amit részben a szakmai szemem, részben a kitolt ingerküszöbön állított elő. Érdekes volt belegondolni a héten, hogy épp egy éve (2012. nov. 15-én) jártunk ott. Azóta sem volt túl sok programban részem. Ezért is kellett a változtatás. Úgyhogy most álljon itt egy kis élménybeszámoló az egy évvel ezelőtti Leventétől:

Csütörtökön a Murder kiállításon jártam. Mindenképp le akartam írni "élményeimet". Először is tisztázni kell, hogy nincs módomban a kiállítás borsos belépőjét kifizetni, hanem a nyitás előestéjén voltam ott sajtóbelépővel, másképp sosem jutottam volna el rá, és bizony utólag sajnáltam volna a jegy árát. Ezzel nem akarom mások kedvét elvenni tőle, egyszerűen csak nekem nincs egyensúlyban, amit láttam azzal, hogy mennyire hiányozna két ilyen jegy ára a havi költségvetésből.

Próbáltam utána elolvasni mások élménybeszámolóját, amiből nem sokat találtam a neten eddig, viszont magára a kiállítás hírére való negatív reakciókat annál inkább. Itt szeretnék is picit mélyebben belemenni a témába. Alapvetően az általam olvasott közel 50 hozzászólás mindegyike gyalázza azokat, akik ezt az előadást létrehozták. Ez az emberi ostobaság legerősebb mércéje. A "hova fajult ez az ország?", "erre szükség van?", "micsoda aberrált ember kíváncsi erre" stb. jellegű túlzó felkiáltások eléggé elkeserítőek. Ez egy úgymond kiállítás, ami azt hivatott bemutatni, az elmúlt pár száz évben, kik voltak a leghíresebb ill. leghírhedtebb sorozatgyilkosok (és persze nem mellékesen a még nyilvánvalóbb célja a komoly bevétel). Az, hogy ennek alapján bárki is ötleteket merítene hasonló gyilkosságokhoz - mert ilyen vélemény is elhangzott azoktól, akik látatlanul rátámadtak a kiállításra -, már csak azért is csacskaság, mivel az emberi elme sötétsége igen határtalan tud lenni, amihez épp elég befelé fordulnunk, nem kell máshonnan ötleteket meríteni. Hovatovább a kiállítás felhívta a figyelmemet egy-két olyan emberre, akikről még mit sem hallottam, például az andoki rémre. Számomra ő épp azért volt ijesztő, mert szemben az amerikai sorozatgyilkosokkal, akiket könnyű egy túlnépesedett vagy elfajult társadalom korcs termékének titulálni, ő egy teljesen más kultúrában és értékrendben élő társadalom mellékterméke, aki az Andokban rejtette el áldozatait, akiknek száma 300-ra tehető, és mellesleg jelenleg is szabadlábon van, mivel elengedték. Ez a kiállítás nem megbotránkoztató, még csak nem is ijesztő, inkább egy itt-ott ügyesen vagy épp ügyetlenül összebűvészkedett, dokumentumkiállítás látszatát keltő közhelyes díszlettárlat. Mindössze arra épít, ami tény: az embereket érdekli, hogy milyen gyilkosok éltek, élnek köztünk - ez egyszerűen pszichológiai tény. És amióta picit jobban beleástam magam a kiállítás után a témába, azóta meggyőződésem, hogy nem is árt minderről tudni, mert különben olyan, mintha becsukott szemmel járna az ember. Mint ahogy az egyik legdurvább sorozatgyilkosra úgy reagált a szovjet hatóság a maga idejében, hogy nem lehet egy ember műve, mert sorozatgyilkosok csak a dekadens Nyugaton vannak. Többek között emiatt volt, hogy 18 évig nem is kapták el, és nyugodtan tevékenykedhetett.

Tudomásul kell vennünk, hogy az emberben kezdettől ott van a gyilkosságra való hajlam, és sajnos a beteges perverzió is, hogy ezen kiélje magát. Nyugodtan utána lehet nézni, hogy ez alól kis hazánk sem kivétel. Ebből a témából pedig költséges kiállítást készíteni egy kreatív ötlet - semmivel sem rosszabb, mint Londonban az Madame Tussaud panoptikum pincéjében lévő tárlat, mely bemutatja Anglia történetének legsötétebb történéseit. Bár megjegyzem, nekem az jobban tetszett. Azt mindenképp le kell szögeznem, ez nem rémisztgetős kiállítás, senki sem fogja a frászt hozni az emberre, itt inkább bámészkodni kell - DE AZT TESSÉK, MERT BAJ LESZ! -, úgyhogy aki sokkoló élményekre és rémüldözésre vágyik, az utazzon BKV-val inkább, ott majd megkapja.
 

No, de a lényeg:

Megérkezés a helyszínre - Azt hiszem, sosem jártam az üvegpalotán belül, és ha lehet egy szempontból rossz az időzítése a kiállításnak, ugyanis bőszen folytak már a karácsonyi vásár előkészületei, emiatt a Vörösmarty tér teljesen átláthatatlan, és alig lehet kiszúrni bármilyen figyelemfelhívást azzal kapcsolatban, hol lehet a bejárat. Végül némi körözés után sikerült. Ebben mások nyilván lehetnek sokkal szerencsésebbek. Belépünk az ajtón, komoly portaszolgálat és még komolykodóbb "biztonsági" intézkedések, avagy lenn kell várni kabátban (vagy kezünkben a kabáttal), amíg valaki végre betessékel a liftbe ("Jó estét kívánok, én leszek ma este a kísérőjük." - az jó, én nagyon szorítottam neki, hogy ezt el tudja mondani, mert alig sikerült), és megnyomja a harmadik emelet gombját. Juhú, megyünk.

A rémségek előcsarnoka - Elénk tárul a fogadó helyiség, ahol sajnos rajtunk kívül (hat ember - ez már csoport) még jó néhányan várakoznak, hogy bebocsátást nyerjenek. Némi várakozás után veszem csak észre, hogy voltaképp a váró egyik fala egy hullaház hűtőkamrája akar lenni, és az egyik tepsi félig ki is van húzva. Hm... egy pillanatra eszembe jutott, milyen vicces lenne, ha ez lenne a ruhatár, és befektetnék a kabátokat, aztán kapnánk egy névtáblácskát, hogy kinek a fakkjában van... De nem. Van ruhatár. Szokásos. Kezdődő káosszal. Újabb várakozás, kísérőnk pedig tanácstalan fejet vág. Fél füllel hallom, hogy vannak emberek a kijózanítóban. Kijózanító? Valaki megpróbált ittasan bejönni? Frászt. Ennyire megviseli az emberek a kiállítás, hogy van ilyen átvezető szoba a végén? Furcsa. Megérkezik  a VIP csoport - nagyon ki vannak öltözve, és a kiállítás szervezője fogadja őket személyesen, majd kíséri át a kiállításra. Mi várunk tovább. Kísérőnk ellát néhány fontos infóval (a jegy hátulján olvasható Times New Roman 4-es betűmérettel írt szövegből mindaz, amit elmond, kiderült már, ill. annál jóval több, csak bizonyára nem mindenki olvassa el - vagy nem mindenki tudja). A lényeg, akinél mobil van, adja le a ruhatárban. Hehe, na persze. Kikapcsolva zsebre teszem. Amúgy elnézve az ott dolgozók arcát, nagyon furcsa érzésem volt - pont olyan, mint egy nyilvános főpróbán. Mindenki tanácstalan, fizető látogatók még nincsenek, de már minden élesben megy. A szemekben bizonytalanság, és erre még rá is játszanak egy kis határozottságot... hm... nem jön össze. Na mindegy. Aranyos. Hirtelen előlép egy illető, és kiderül, hogy kísérőnknek már rég haza kellene mennie, olyan sokat dolgozott ma. "Hát, akkor mégsem én leszek ma este a kísérőjük." - lélegzik fel, és vele együtt mi is. Kínos mosolygások közepette eloldalog. Megjön a talpraesettséget könnyebben szimuláló kollégája. Ő be is tessékel az újabb várakozó részbe. Ez az igyál-részleg. Kis welcome drink. Narancs, paradicsom, szűretlen alma. Ja igen: ittasan a kiállítási térbe lépni tilos! Ez fontos. A kiállítás éjfélig tart, de aki egy buli kellős közepén akar ide betoppanni, az csalódni fog, mert lehet, hogy berúgva mókás itt bóklászni, csak senki sem fogja engedni. Némi félfeszült iszogatás és várakozás (meglepő?) után mindenki kap egy nyakba akasztható "mikroportot" - nem, ez egy URH-s lejátszó -, és füllhallgatókat. Belépünk egy liftbe. Banzáj.

Halott lelkek ledjei - Nyomasztó, legalább hét emeletnyi liftezés után (persze ez csak vicc, a számláló írja ezt, de egyértelmű, hogy ez már a "bűvésztrükk" része) megérkezünk a pincébe. A pincébe. A pincébe. A PIN-CÉ-BEEEEEeeeee... vuhhhahaha! Igen, de ez tényleg csak egy pince. Viszont hangulatosan be van rendezve. Műkoponyás műkőfaragványok, valami sírtáblaszerűség, és sok-sok led-mécses. Megszólal a hang a fülesben (Vass Gábor!!!! Szupi.), az a lépj be a sötétség birodalmába jellegű narráció, hallgasd a lelkeket, sutyorgás felvételről, válassz egy lángot, ami elkísér az úton stb. Nos, sajnos engem ebben a szobában vesztettek el, annak ellenére, hogy voltak helyek, amik ennél jobban tetszettek. Lényegében ezután indul a tényleges kiállítás. - Megjegyzés: alapszabály itt, hogy mindig együtt kell maradni, senki sem hagyhatja el a csoportot. Sajnos már hat főnél is volt olyan probléma, hogy ha a csoportból benn van mindenki, akkor a kiállítás egyes részeit az adott szobában (ugyanis itt szobáról szobára járva kell haladni) nem láthatja az összes résztvevő, csak legfeljebb, amikor menni kell tovább, de olyankor meg idő nincs rá, néha meg látnivaló sem.

Elkoptatott magyar asszony - Szegény Báthory Erzsébet. Belépünk a hálószobájába. Háttal van. Sebaj, mert a fésülködő tükörben látszik. Vagyis egy animált videó felvétel egy őt alakító nőről. Hm. Nem rossz. Ügyes. Mellette egy kád, amibe csurog a vér. Mondjuk ezt a hosszúkás közlekedő szekciónak annak a pontjáról, ahova én szorultam ebben a szobában, nem látni. Sebaj, szöveg elmondva, sok olyan infóval leszünk gazdagabbak, amit már ezerszer hallottunk. Százszor feldolgozott egyik leghíresebb történelmi alakunk, mint első sorozatgyilkos. De azért elmondják, hogy talán nem is így volt. Akkor talán nem is kellett volna bevenni a kiállításba, mert mindenki más ténylegesen beteg volt. Na jó, ez nem teljesen igaz, de erre még kitérek. Bár lehet, hogy ebbe a kiállításba Nerot is be lehetett volna szorítani, elvégre a következő szoba...

...a havasalföldi veszedelem - Drakula. Jó, arról nincs mit vitatkozni, ez a nyomorult, lelki sérült ember - akinek a tényleges alakjáról még nem láttam színpadi vagy filmes feldolgozást - hány embert végeztetett ki a legkegyetlenebb módokon. Ez tény. Az már más kérdés, hogy egy bomlott fejedelem, aki kegyetlenül él és visszaél hatalmával, mennyire tekinthető sorozatgyilkosnak, de az biztos, hogy az eltorzult, vadállati elmék közt helye van, vagy ha a rémtettek súlyára gondolunk. Csak ebből a szempontból, akkor megint koncepciós problémák vannak a kiállítással. Ugyanis helyett kaptak itt olyanok, akik gyilkosok voltak, DE nem kéjből vagy lelki torzság miatt öltek, hanem ezer más dolog miatt. No mindegy. Itt is végighallgathatjuk a világ legnagyobb általánosságait. Ez a kiállítás a félügyes és a drága megoldások ötvözése a Wikipédia átfutásával. Szemfényvesztés. De amúgy annak nem rossz. Nem mesteri, de nem rossz. Ebben a szobában találunk egy karóba húzott embert ("viaszbáb" mielőtt valaki megijedne), Drakula arcképét (nem a híreset, hanem valami koppintott fércművet, amin morcosan néz), és néhány karót, amik egy mechanikának köszönhetően a narrátor egyre sötétülő hangja kíséretében emelkedni kezdenek. Szinte érezhessük, ahogy a hátsó felünkbe fúródnak. Kicsit gagyi sajnos, mert pont ez az egyik legkisebb szoba. A karók olyan 80 cm-esek. Eszembe is jutott szegény korabeli szerzetes beszámolója az erdőről, ahova betévedt, és csak felnézve vette észre, hogy ez karóba húzott emberek erdeje... Hm. Az a leírás kicsit ijesztőbb. De legalább Vlad Draculként hivatkoznak rá narrációban, ami sárkányt jelent. Nem, nem, nem... Az ő neve Draculea, avagy a sárkány fia. Még a nevét sem illik keverni a papáéval, aki mellesleg a Sárkány Lovagrend tagja volt.

 Boston örök - Szegény kisfiú. Nyilván, mindenkinek fog újat mondani a kiállítás, elvégre a gyilkosok zöméről sosem hallhattunk, nem voltunk érintettek, meg amúgy is szeretünk felejteni. Nézzük csak meg neten, hogy hány magyar sorozatgyilkost dokumentáltak. (Elárulom: sokat.) Jesse Pomeroy 13-14 éves kora körül megölt két gyereket. Ez volt számomra a kiállítás egyik legmegrázóbb ténye. Itt a kisfiút láthatjuk hátulról valami elhagyott helyen, ami talán játszótér. Róla épp elég információ derült ki, legalábbis épp annyi, amennyi érdekelt... erről nem is szeretnék többet tudni. Szerintem ez a "báb árnyékát a falra vetítem, majd mindig máshonnan világítom" technika kisebb térben is működött volna, lehet, hogy még hatásosabban, és talán akkor esetleg más kaphatott volna nagyobb teret. Nem tudom. Ez a szoba volt a legműködőképesebb. - Innen jön az a pont, hogy már csak remélhetően jó sorrendben írom a dolgokat, ahogy egymás után jöttek, de ez nem valószínű. -

Na, de hogy kerül ő ide? - Vannak ezek a fajta átvezető helyek, amik egy folyosószerű térből próbálnak szobát varázsolni vagy legalábbis valamiféle látványosságot. Ilyen például a színházi függönyökkel felszerelt folyosó, ahol egy báli maszk szemrésein keresztül láthatunk egy igen gyatrán megoldott amatőr jelentet, amelyben lelövik Lincolnt. És csodák csodája még a függöny is kezd le-föl mozogni felettünk. Gyorsan hagyjuk el a szobát! Bár, inkább kihagytam volna. Az sem volt érthető, mit keres itt ez a témakör egyáltalán. Maximum előtanulmányként szolgál a következő szobához.

Long live the clan - KKK, alias a Ku Klux Klán. Egyrészt itt legalább sok érdekesség elhangzik, másrészt tájvetítés zajlik, miközben árgus szemkivágásokkal figyelnek balról a klán tagjai. Nem rossz. Sorozatgyilkosok... hááát... na jó.

A folyosó - Itt egy sötét folyosón lehet végigmenni, és elméletben talán, ha jól értelmeztem (utólag), akkor Hasfelmetsző Jack három áldozatának képét nézhettük, amelyek lassan eltorzultak, majd vissza. Videóanimáció. Yeah. És itt szólnék először arról, mennyire feszengős dolog, amikor az ember egyes szobákban nem tudja, mit is kell nézni. Ezekben az esetekben nincs is erre instrukció a fülesekben, de legalább a kísérő sem találja fel magát időben, így toporgás van. Ez részben persze annak is köszönhető, hogy "mit is kéne látni?" szobák ezek. No, hát ez is ilyen volt.

Jack - Megérkezünk a hasfelmetsző egyik gyilkosságának helyszínére, miközben füstcsíkokra vetítenek nekünk képeket Jackről, akit sikerült inkább Edward Hyde-ra hasonlítóan ábrázolni. Itt egy ágyat is láthatunk fejjel lefelé, és egy tükröződő felületen szembesülhetünk vele (jó, némileg túlzok), hogy mit is tett Jack. Elhangzik néhány információ a gyilkosságairól és szokásairól, megtudjuk, hogy sosem kapták el. Szerény véleményem szerint ő az első klasszikus értelemben vett sorozatgyilkos a kiállításon. Ebből ki lehetett volna hozni többet. Megyünk át a füstön.

Te is mit keresel itt? - Egy bár. Ami fekete-fehér. Állítólag. Valójában halvány sárgás. De ha megvilágítanak egy-egy részt, kiderül, hogy persze csak úgy van világítva, amúgy minden színes. Sok báb. Ott ül Al Capone. Ő aztán gyilkos a javából. Mesterkélt feszültségkeltés lengi át a hangfelvételt. Ez az egyik leggyengébb szoba. Lelőnek egy embert, de persze semmi sem mozdul. Al Capone sem. És állítólag ez a valóságban is így nézett ki. Hm... majd kifordul egy ajtó. Állítólag a szomszéd szobában lelőtték a bár tulaját. Itt már muszáj volt mosolyognom. Az ember arra számítana, megfordul az ajtó, és ott van a fickó szitává lőve. Elmondom, én mit láttam: szerencsétlent emberalakúan körbelőtték, de úgy megijedt, hogy nekitámaszkodott az ajtónak, a nyakkendője beleakad az ajtóra szerelt fogasba, és véletlenül felakasztotta magát, megfulladt, így ha kinyílik az ajtó, ő ott lóg. Nem lehet komolyan venni. Meg Al Capone erőltetett besuvasztását sem a sorba. Szerencsére megyünk tovább, de itt sok időt veszítettünk. (A kiállítás megtekintése kb. egy óra, és az ilyen szobákban sok időt nyernek az üzemeltetők.)

- innentől a sorrend biztosan összevissza lesz, mert itt már a korszakok is átfedik egymást -

Tiszta őrület - Elmegyógyintézeti folyosó. Villózó fények. Teljesen jó helyszín. Hm. Na, ez igen! De semmi. Megintcsak fogalmunk sincs, mit kellene nézni. Kínos ténfergés. Hosszan. Hossszaaan. Na. Megyünk tovább. De kár, pedig vártam, hogy lesz valami. A legjobb helyszín.

Kérem, ne ijesztgessen azzal a teával! - Megnézzük a "műtermét" John George Haigh-nek, aki puszta nyereségvágyból gyilkolt meg jópár embert, a holtesteket pedig savban oldotta fel. Nézhetjük a műhelyet, kapunk egy kis neonvért, bugyogó savas kádat. Elmegy. Kb. rendben is lenne, de ekkor megnézhetjük, hogy milyen gonosz is volt. Míg áldozatai oldódtak, ő a kedvenc cukrászdájában teázott. És ott ül. És issza a teát. És civil. Mint a fene. És borzalmas. És issza a teát. Ááááá! No, szét is veri a hangulatot. Az ötlet, amúgy jó volt, csak valahogy ügyesen kellett volna összehozni, mert így hangulatgyilkos volt. Murder - a kiállítás.

A múzsa - Nem hiszem, hogy volt olyan gyilkos, akinek az esete annyi film alapötletét ihlette volna, mint Ed Geiné. Psycho, A texasi láncfűrészes mészárlás, A bárányok hallgatnak. Szép kis gyűjtemény. Megnézzük a kis nyikorgó verandáját. Nem rossz. Bemegyünk a házikójába. Ez a helyiség nagyon jó is lehetett volna, ha át lehetne látni, ill. lehetett volna benn látni. No sebaj, ezt is láttuk (aha...), pedig ijesztő az a rengeteg dolog, ami elhangzik róla. Megyünk tovább.

Barátunk a medvesajt - Ez egy hűtő. Emberek! Vicces. Nem is lenne ez rossz helyszín. Viszont végig kell hallgatnunk két zsaru iszonyúan hosszú és vontatott párbeszédét. Persze vannak érdekes infók. Például, hogy ez az állat - akiről szó van - lefotózta a levágott testrészeket, és gyűjteménye volt belőlük. Ez a gondolat önmagában is kiakasztó, ehhez nem kellene egy fridzsiderben állnom. És csak állsz a frigóban. Még jó, hogy nincs hideg. Melletted hatos tejcsomag. Feletted egy rácsos rekeszben valamik. Hús? Hűha. Itt lesz valami. Végül a két óriás rendőr "ránk nyitja" a hűtő ajtaját (persze, nyugalom, ez videó, óriás rendőrök márpedig nincsenek... nincsenek... ugye nincsenek?), és meglátják felettünk a fagyott (hűtött) nemiszerveket. Ááááá... szóval ezek AZOK. Tényleg. Bár elég furán lettek megoldva, de rendben. Bár ez a Jeffrey Dahmer furcsa fickó lehetett - vagy a világ legnagyobb péniszeit gyűjtötte vagy a legapróbb tejesdobozokat. Mert az azonnal feltűnt, hogy azok a tejek nagyon nem arányosak, és ezzel picit rombolja az illúziót. De azért ötletes volt, meg kell hagyni.

Bánt valami, dagi? - Pogo bohóc, aki rengeteg gyilkosságot és fajtalankodást követett el. Áll az ember a szobájában, látja ezt az erősen túlsúlyos, félig kifestett arcú meleg fickót, aki olyan szomorúnak tűnik. Pedig egy beteg állat volt ő is. Itt sok tény elég rosszul hangzik el, mármint kicsit ködösebb kép alakul ki az említett Gacyről (a bohóc), de ezt jóvá lehet majd tenni utólag. Megy a TV. Mi is megyünk.

Dekadens Nyugat - Csikatilo a keleti társadalom leghíresebb szörnyetege. Elég ijesztő, gonosz, elfajzott ember volt. És mint a legtöbb hozzá hasonlónál, róla sem gondolta a környezete. Milyen meglepő! Ott állunk az erdőben (6-7 vékony fatörzs elszórva), ahol a legtöbb emberrel végzett. Látunk valami sínmaradványt (igen, vasútállomásokon szólította le az áldozatokat), aztán vetítenek nekünk arról, hogy ő csak jön az alagútban, és majdnem elüti a vonat egy gyilkosság közben (persze ez csak fikció, de filmezés szempontjából jól néz ki, ahogy a dudáló vonat fényében látjuk az arcát, ahogy a síneken felé fordul). Amúgy róla elhangzik több érdekes információ. A szoba gyenge, az információk jók, csak sajnos az nem a készítők érdeme, de amiatt hasznos volt, hogy otthon az ember utánanézzen.

20121115 - Ez állt a rab ruháján. Ez volt a száma. Érdekes. Pont aznap vagyunk ott. Vajon véletlen? Aligha. Megnézhetjük a leszíjazott, narancssárga ruhás viaszbáb kivégzését. Részt veszünk egy nyilvános kivégzésen. Elég durva, hogy ilyesmi tényleg létezett. Létezik még? Utána kell nézni. Amúgy elég kevés információ hangzik el a XX. század egyik legtöbb helyen körözött és talán legrafináltabb gyilkosáról, Ted Bundyról. Igen, ő ül a villamosszékben. Amúgy a kivégzés majdnem hiteles. Gyorsan le is vetítenek utána valamit, amit nem is tudtam hová tenni. Ez már a kijózanító? Vége a kiállításnak? Lepergett előtte az élete filmje? A lényeg, hogy megnézhettünk egy videót visszafelé levetítve az életről, zene kíséretében. Ennyi. Akkor mehetünk? Vége? Nem. Ott van néhány ajtó.

Ez sem népszámláló - Csengetnek. Instrukció: nézzen ki a kukucskálón. Látjuk egy minivideóban (amúgy nagyon ügyes megoldás), ahogy a Albert DeSalvo, a bostoni fojtogató az ajtónk előtt áll. Itt elmondanak róla néhány infót. Nem annyira érdekesen sajnos. De ez van. Persze mi hatan vagyunk, és három ajtó van. Hm. Ebből még lehetnek gondok. Előbb-utóbb. Megyünk tovább.

Ki a szabadba - Lanovka. Megyünk fel a hegyre. Közben mesélnek nekünk Lopezről, az andoki rémről. Mellesleg ő a "csúcstartó" a gyilkosságok terén. Több, mint 300. És szabadon él. Miért? Mert elengedték... Átlökték a határon. Gratulálok. Ezt megtudjuk a hanganyagból. Látni nagyon nincs mit, de a felvonó illúziója nem rossz, néha mintha dőlne, a videó felvétel előttünk és mögöttünk is ugyanígy változik. Hehe. Az illúzió egész jó. Felértünk. Lopez szabad. Úgy érezzük, már mi is.

Kakaót? - Miközben épp azt magyarázza a hangfelvétel, hogy nyugodjunk meg. - Én nyugodt vagyok, vazze! - A következő szobában elmegyünk egy csapat befagyott halott mellett az Andokban, és a halom tetején könyökölve Lopez mosolyog ránk, kezében egy bögre forró itallal, mintha csak minket kínálgatna egy jól végzett, gyilkosságokkal teli munkanap után. Remélem, ezt csak viccnek szánták, mert elég morbid látvány.

Kijózanító - Hát megjöttünk! Egy helyiség, ahol leülhetünk végre, értjük, hogy mit kell csinálnunk, tudjuk, hogy mit kell néznünk: semmit. Ez az. Csobog a víz a kis szökőkútból. Minimál világítás. Vass Gábor hangja megnyugtatóan rezgeti a füleket. De egy idő után jön a szent szöveg arról, hogy senki sem születik gyilkosnak. (Csak a cápa. A rohadék, már az anyja hasában megenné a testvéreit, ha nem lennének külön kamrában.) Aztán Vass Gábor fohászkodik Istenhez. Úúúú... Hiszem az Istent, de ez kicsit furcsa élmény volt. Meg kell nekem ez a hosszú levezetés egy ilyen kiállítás után? Nem tudom. De a vízcsobogás kicsit sok volt, meg kell keresni a mosdót majd. Nem, inkább otthon. Vége. Felállunk. Ki. Kabát. Tás... táááska.. oh... nem találják. Halmokban vannak a földön. Remek. Várunk. Valaki tudja, hol van. Odaadja. Mehetünk. Nem tudom, annyira azért talán nem volt csalódás, deeee... ha fizetettem volna érte, bánnám. Főleg ennyit.

Az egész egy drága szemfényvesztés, itt-ott ügyes, máshol ügyetlen megoldásokkal. Kevesebb technikai megoldással, több hatásérzékkel, esetleg élő szereplők bevonásával izgalmasabb és érdekesebb is lehetne. A biznisz beindult, látogató lesz, a kassza meg telik. Gondolom, majdcsak visszahozza az árát. De ha tényleg informálódni akarunk ezekről az esetekről, bátran használjuk a netet.

Itt ér véget a régi bejegyzés. Jut eszembe, ha már sorozatgyilkosok: Bela Kiss - Prologue. Meg kellene nézni. Német film az egyik leghíresebb magyar sorozatgyilkosról. Ma már azt mondom a kiállításra, ha kupont tudtok hozzá szerezni, megér egy estét. Teljes árat nem. Jó szórakozást! :)

   A Dologház utcában jártam az ambulancián. Nem szeretném sokat szaporítani a szót, elvégre a sérülés jóval régebbi, mint a blogom, legyen elég annyi, hogy egy őszi délután a bokám jobban rándult ki, mint én. A talajt mindenfelé lehullott levelek borították Hűvösvölgyben, és sajnos nem vettem észre, hogy rossz helyre lépek. Így került gipszbe a lábam. Nem volt törés, csak egy csúnya bokarándulás. Ma vették le a merevítő gipszet. Kellemes csalódás volt a röpke másfél órás látogatás az intézményben. Kedves volt az orvos, a nővér sem volt annyira ellenszenves, mint általában. Persze rokonszenves sem. Arab orvost kaptam. Kicsit törte a magyart, de remekül meg lehetett érteni. Már a "nyugtatóorvos" is biztató jelenség volt. Ki az? Mászkált a folyosón, és szinte mindenkihez hozzászólt, aki mellett elment, érdeklődött, milyen jellegű panasszal jött, várja-e már a gipsz levételét és más hasonló kérdéseket tett fel, viccelődött, majd haladt tovább. Így járkált. Mennyivel emberibb volt az egész közeg ezáltal. Nem tudom, hogy csak épp nem volt dolga, vagy más miatt tette ezt, de szerintem ha munkaszerűen végezne ilyet valaki minden kórházban, annak nagy sikere lenne. Nálam bevált.

   A rossz csak az, hogy nincs még vége csökkentett üzemmódomnak. Eléggé sikerült kikészíteni szerencsétlen, hányattatott sorsú bokámat, mivel még három nap fekvés vár rám, még három injekció, egy lábmerevítő további négy hétig, amivel legalább majd lehet járkálni óvatosan, négy hét elteltével pedig gyógytorna. Nyugodtan gratulálhatok magamnak, szép munkát végeztem. Viszont Mohamed legalább feltette a merevítő fűzőt, és meg is mutatta, hogyan lehet felhelyezni szakszerűen. Vasárnap lesz az első nap, hogy élesben is ki kell próbálnom, mit tesz velem három nap pihenés meg ez a kék-fekete tépőzáras csoda, mert így vagy úgy, de még egyszer biztosan el kell játszanom Balut a Maugli, a dzsungel fia című mesejátékban. Bicegve, szerencsétlenkedve, de ott kell lennem. Alig várom. Kicsit félek is. De bízom benne, hogy menni fog. Most pedig nincs más hátra, csak egy újabb pihenős, izgalmas nap. Fúj.

   A legelső lépés: két részre választom mindazt, amit írni fogok. Ahogy ígértem. Jelenleg egy panellakás szobájában ülök, a tőlem telhető legrövidebben próbálok bejegyzést készíteni a blogfelületre, hiszen nem vagyok képes kellemes szögben tartani gipszben lévő lábamat. Már csak két nap, és lekerülhet. Itt az idő. Szorít, kényelmetlen, és túl nehézkesen mozgok. Ha ehhez hozzávesszük mostanra kiteljesedett túlsúlyomat, nem is olyan meglepő. Meg kell lennie bennem az erőnek, hogy megszabaduljak tőle, miután elbúcsúztam a gipsztől. Erről a túlsúly kérdésről biztosan fogok még említést tenni a visszaemlékezésekben. A napjaim egykedvűen telnek, merengek, olvasok. Új irányt kell adnom életemnek, és fel kell ismernem, mi maradt bennem hozzá. A munkát tekintve bármi megteszi, mire képességeimből futja, és amivel életemben először biztonságot nyújthatok magam és a számomra legkedvesebb, a párom számára is. A helyzet messze nem rózsás. Igazság szerint sosem volt az, és látszólag egyre csak megy lefelé a lejtőn. Itt az idő fékezni. Nincs mit firtatni azon, hogy szakmailag halálra vagyok ítélve. Tehát nincs már mit hátrahagyni. Először élhető körülményeket biztosító munkát kell találnom, hogy nyugodtan élhessünk egy fizetésből, párom mehessen majd szülni. Annak ellenére kell meglelnem, hogy szinte semmilyen "hasznos" szakmában nincs jártasságom, ill. végzettségem. Ez sajnos, mint tudjuk, akkor sem számít, ha számtalanszor megbizonyosodtam már róla, hogy hány olyan munkakör van, amit jobban is végezhetnék, mint azok kiknek az a szakmája. De ez egy törvényszerűség, kár is rajta töprengeni. Érettségi után három évet szántam életemből arra, hogy elsajátítsam a saját szakmámat, majd kilencet arra, hogy megéljek belőle. Egyiket sem nevezném sikertörténetnek. Emellett nemigen volt másra idő. Azt, hogy kidobott évek voltak-e, csak a jövő válaszolhatja meg. A tény, hogy az elmúlt 12-13 évben főtevékenységemet az emberek figyelése és a bennük való csalódás jelentette. Félreértés ne essék, bizonyára bennem is sokan csalódtak még akkor is, ha én úgy érzem, hogy nem adtam rá okot. De legalább fürkészem az embereket. És igyekszem legalább hatvan százalékkal kevesebbet hazudni magamnak velük kapcsolatban, mint a legtöbben. A megfigyelések és tapasztalatok megszerzése érdekében nem is árt folyamatosan csökkenteni az önmagunk felé tanúsított állandó hazugságainkat, de nincs mitől félni, maguk a csalódások is csökkentik. Bár nem mindig megfelelő mértékben.

   Új élet, új munka. A kérdés a "mi?" és a "hol?". Ez rám vár az elkövetkező néhány hétben. Azért szabok viszonylag rövid határidőt, mert jó néhány lépést tettem eddig a munkaszerzés érdekében, és mégsem sikerült még. Már vagy fél éve. Többek között ezért kell felébredni és készen állni akár radikálisabb, rizikósabb döntésekre is. Nincs mit veszíteni. Ha nem lépek, nem lesz életem. Nem lesz családom, nem lesz jövőm. Ez a jelenlegi élethelyzet egyik fele. Azonban ott a másik. Nehéz lenne pontosan megértetnem, de talán majd az emlékek felidézésén keresztül tisztábbá válik, hogy ilyen típusú embernek, amilyen vagyok, nagyon nehéz véglegesen és teljes mértékben megválnia egy olyan élettől, amit személyisége részének tart, így hát nem is szeretnék. Számomra, létrehozni valamit, megálmodni és életre kelteni elképesztő élmény. Ez lényem egyik legerősebb része. Ezért táplálnom kell. Így oly sok unszolás után - melyet az életem legrosszabb részeiben mellettem álló egyetlenemtől "szenvedtem el" - végül úgy döntöttem, írni fogok. Miért unszolt? Mert sok-sok éve dédelgetek magamban néhány olyan történetet, amelyeket mindenképp papírra kellene vetnem. Ha tíz évvel korábban vágtam volna bele, talán még ostobán azt is reméltem volna, híres író lehetek. Ma már csak a történet megszületése motivál. Ezzel egyáltalán nem arra célzok, hogy nem örülnék, ha szerte az országba, vagy akár a világ más pontjain is olvasnák a könyveimet, és az tartana el, amit szeretek, mindössze arra gondolok, hogy ezeket magamnak írom majd, és nem várok el tőlük semmit. Úgyis ez volt életem legnagyobb baklövése, hogy mindig mindentől elvártam valamit, reménykedtem az eredmények mozgató erejében. Ma már nem hiszek ebben, hiszem helyette azt, hogy ha arra rendeltettek az írások, hogy más is megismerje őket, akkor megismerik. Elzárkózni nem fogok tőle, próbálkozni fogok, de egyáltalán nem görcsösen. Nem fog érdekelni, ha senki sem olvassa. Talán majd a gyerekeim. Hiszen olyan műveket akarok, melyek kiragadnak a hétköznapok szürkeségéből, az emberi lélek bezártságából. A börtönből, amelybe e kor kényszeríti lelkünket, miközben úgy csomagolja adományát, mintha a magát a haraphatóan valós szabadságot kínálná. Magam is olvasás közben döbbentem rá, milyen felszabadító ereje lehet, ha elrugaszkodunk ebből a börtönből. Egyszer talán képesek leszünk együttesen ráeszmélni a cellánk falaira, és akkor talán lehet elég erőnk ledönteni azokat, hogy a helyébe valós, teljes és szabad életet építhessünk. Így hát kezdetét veszi az írás, az élet és az üres úszómedence történetének feltárása.