Lőrincz Levente hivatalos blogja

Olyan voltam, mint a legtöbb gyerek. Szerettem volna színész lenni. Ez nagyjából arra a korszakra tehető, amikor a kisiskolások számára még Jean-Claude Van Damme és Arnold Schwarzenegger jelentette a filmet és egyúttal a színészetet is. Nem a gondolatok és mély érzelmek kora, ilyenkor az akciókat, az eseményeket tapasztalja meg az ember, és ennek akar részesévé válni, valami csodának, ahol lelőnek valakit, és az feláll. Én is részese akartam lenni mindennek. Hozzátartozik a történethez, hogy családom ugyan nem tartozott a felső tízezerhez, nem voltunk a szó szoros értelmében vett "ejj, de gazdagok", de igencsak jól ment sorunk. Ezt gyerekként nehéz felfogni persze, de a legmeglepőbb módon később nagyon jól el tudtam szokni azoktól a dolgoktól, amelyek régen körülvettek. Nem akarok előreszaladni, de talán jó ezt tisztázni a későbbiek miatt. A film ugyanazt jelentette számomra, amit a legtöbbeknek ebben a korban: valamit, amit el lehet játszani magunknak otthon is. A korosztályomban biztosan nem csak a mi utcánkban fordult elő, hogy A klinika című sorozatot játszották együtt a gyerekek. Mi is ezt tettük. Később pedig otthon próbáltam komolyabb sérülés nélkül esni, kelni, vetődni, lélegzetet visszatartani, halottnak látszani, és más hasonló csacskaságokat műveltem, bár nem állítom, hogy később nem vettem hasznát. A Terminátort olyannyira szerettem - azzal az egy hangon alámondott, vérlázítóan gagyi szöveggel -, hogy otthon rendszeresen játszottam a történetet. Amikor felnőtt fejjel láttam a Tűz birodalma című filmben a Star Wars esti mese jelenetet, eszembe is jutottak ezek a pillanatok.

Hét éves voltam az első szerepléskor. Ahogy az lenni szokott, iskolai évnyitón történt. Az első évnyitómon. Az első alkalom, amikor egyedül kellett sokak előtt elmondanom valamit. Iszonyú félelem volt bennem. Nagyon nehezemre esett megtanulni a verset. Igazából nem is akartam. Vajon hogyan vetődött fel a szomszédunk fejében - aki az iskolában tanított -, hogy nekem kellene verset mondanom? Talán annak köszönhető, hogy be nem állt a szám, mindig magyaráztam valamiről. Sosem értettem - már akkor sem -, mást miért nem érdekel az a rengeteg dolog, ami engem. Szóval nem tartozik az első versmondás a kedvenc élményeim közé. Talán épp ennek is köszönhető, hogy mai napig nem nagyon szeretek verset mondani. Persze felkészültem mindig legjobb tudásomnak megfelelően, de sosem voltam képes beletenni azt a pluszt, amitől egy vers megszólaltatása tényleg jó lesz. Szentül hiszem, hogy ehhez bizonyos alkat kell. Számos színész volt, aki remekül mondott verseket, és számtalan olyan, aki nem. A lényeg viszont, hogy attól a pillanattól kezdve rendszeresen kellett szerepelnem iskolai rendezvényeken. Mivel sosem a produkálás, hanem a produktum vonzott - milyen érdekes ezt megállapítani gyermekkori önmagamról is -, így általában szívből rühelltem minden ilyen alkalmat. Sokkal jobban tetszett, amikor egyik általános iskolai osztálytársammal próbáltunk édesapja, az esztergomi Klubszínpad vezetője segítségével megtanulni Karinthy jeleneteket. Úgy nyolc évesek lehettünk. Vagy mennyivel jobban élveztem a bábszakkörön a felkészülést. Még az énekkart is. Nem beszélve arról, amikor még senki sem látta A szépség és a szörnyeteg című rajzfilmet - de nekünk megvolt kalózvideón! -, és az osztályfőnöki órán elkezdtem előadni majdnem szóról szóra.

Persze itt még messze járunk attól, ami a pályára vitt. Hogy pontosan milyen irányban is érdeklődtem, nehéz lenne pontosan meghatározni, hiszen az írást is beleértve sok minden foglalkoztatott. Emlékszem, hogy még általános iskolában - ami esetemben négy évet jelent - készítettem valami kalandnovellát. Már nincs meg. Iszonyú sablonos volt, arra emlékszem. De azért egy 8-9 éves gyerektől elfogadható. A negyedik osztály után felvettek a Dobó Katalin Gimnáziumba, ami akkor indította az első nyolc évfolyamos osztályt. Ide sikerült bekerülnöm. Nehéz lenne utólag megmondanom, megérte-e, de talán igen. Igaz, nem mindig vettem könnyen az akadályokat, és úgy három évig a beilleszkedéssel is komoly problémáim voltak. Az itteni sérelmeimről és más akkoriban történt személyes dolgaimról nem szeretnék írni, elvégre inkább azokat az eseményeket próbálom összefoglalni, amik eljuttattak mostani élethelyzetemhez, és amelyekből szakmailag okultam. Egyszer a fülembe jutott, hogy a gimnáziumnak van színjátszó csoportja. Jó ideig próbáltam rágni az igazgatónk fülét, hogy miként csatlakozhatnék. Sajnos le lettem rázva azzal, hogy ennyi idősen nem lehet csatlakozni. Végül 1998 szeptemberében - azt hiszem a végzősök - körbehordták az osztályokon az induló szakkörök listáját, és bárki beírhatta a szakkörhöz a nevét, ha járni szeretett volna. Megláttam a színjátszó szakkört. Az első alkalmon már ott voltam. Furcsa volt ma - tizenhárom évvel azután, hogy utoljára játszottam náluk - látni egy 2008-as cikket a Dobogó (vagy Dobó-go) Színpadról. Három név került benne megemlítésre azok közül, akik ott ismerkedtek meg a színpaddal, a színházzal. Az ismertebbek. Az egyik közelről sem az. Sebaj, nincs jelentősége. Hídlap.

Az első gyakorlatot sosem felejtem el a színjátszókörben. A felvetett kérdés: hányféle módon lehet megszakítani egy hangzavart, szétoszlatni a csoportot? Ezt demonstrálta is, akinek ötlete volt. Mint kiderült, két megoldás van. Vagy feszült csenddel, vagyis kivárással, amitől kényelmetlenné válik a helyzet, vagy pedig hirtelen berobbanással és hangunk felemelésével érvényesülhetünk. Ezzel mindenki egyet is értett. Ekkor tette fel kezét a 15 éves énem azzal, hogy a harmadik megoldás a néma közéjük robbanás, majd feszült csend. Annyira nem tűnt elsőre hihetőnek, amit mondok, hogy meg kellett mutatnom. Beismerem, nem volt velem könnyű. Mindig jobban szerettem bemászni a küszöb alatt, mint kinyitni az ajtót. Ilyen a természetem. Így kezdődött az első év a Dobogó Színpadnál. (folyt. köv.)