Lőrincz Levente hivatalos blogja

Nem éreztem hosszúnak a felkészítési időszakot. Persze akkor nem bántam, hiszen szerettem volna a tettek mezejére lépni. Ez a hangulat mai napig megvan az emberben. Hallottam egyszer egyik tanáromtól, hogy Rudolf Péterrel nehéz volt próbálnia, mert ő legszívesebben már játszott volna, és nem szívesen próbált. Igen, ez nehéz. Néha annyira tenné az ember a dolgát! De próba nélkül honnan tudhatná, mit akar tenni pontosan? A próba fejleszt. Néha szeretek próbálni. Néha jobban szeretek próbálni, mert konstruktívabb dolgokat látok próbán, mint végül az előadáson. Komolyan. Sajnos sok jó és izgalmas íz el tud tűnni próbafolyamatok alatt. Nemcsak belőlem, hanem úgy az egészből. Szóval - hogy visszatérjek - esetünkben nem sok felkészítés volt. Arra emlékszem ugyan, amikor elkezdtünk az első évemben darabokat keresgélni, és én tartottam beszámolót Görgey Gábor Fejek Ferdinándnak című művéről. Kicsit sok szereplő volt benne, és bár nekem tetszett, nem igazán sikerült meggyőznöm róla a többieket. Nem is számított, mert elragadtatva én sem voltam tőle, bár határozottan jónak találtam az alapötletét.Talán újra el kellene olvasnom, elvégre már tizenöt éve történt. Némi keresgélés után választotta kis társulatvezetőnk Csokonai Vitéz Mihály Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című művét.

Isten bocsássa meg nekem, de nem szeretem Csokonai színházi alkotásait. A Karnyóné - végül ezen a címen játszottuk - nem is több annál, mint amennyit sejtet. Amúgy egészen jópofa helyzetek vannak benne, a nyelvezete mostanra kicsit poros, ami a nagy komédiaírók szellemiségét csak átörökíteni kívánó darab esetében már döcögőssé teszi a színrevitelt. Igen ügyes rendezőnek kell lennie, aki belemagyarázás és kiforgatás nélkül nevetést csal elő vele a feltornázott ingerküszöbű mai nézőből. Egyébként abból a szempontból izgalmas volt, hogy épp kétszáz évvel a mi bemutatónk előtt adatta elő a darabot saját diákjaival a szerző. Akkor - 1999-ben - a "dobogós" változatban játszhattam Tipptopp szerepét. A név írásáról nem szeretnék vitát nyitni: nem a régi színlapot kell nézni, hanem a darab szövegkönyvét, és tiszta lesz rögtön, mi a szerep neve.

Nem fogom azt állítani, hogy odáig voltam az előadásért. Előjátszásszerű, reprodukálásra váró instrukciókat kaptam zömmel, és abból sem épp a legtöbbet. A szó szoros értelmében ripacskodásnak éreztem, amit művelek. Egészen őszintén. Amennyire az akkoriban egy amatőr színpadtól elvárható volt, szedett-vedett díszletek és jelmezek álltak rendelkezésre. Ma már úgy tűnik, a hasonló csoportok igyekeznek egyre komolyabban venni magukat. Profit játszanak. Néha el is hiszik. Egyrészt nem baj, mert legalább belekóstolnak ebbe a gyerekek, sokuk úgysem ízleli meg ennél jobban a megbecsülést a későbbiekben, hiába kerül a pályára. Másrészt viszont ebben-abban kezd elmosódni a határvonal. Például a sorozatok miatt, melyek nagyjából azt üzenik, hogy erre bárki képes, ilyen szar te is lehetsz. Lehetsz. Bár ahogy megtapasztaltam, van némi munka abban, hogy csapnivaló legyen az ember a vásznon, de képes legyen azt szinten tartani. "Ne játssz!", kérték tőlem az első alkalommal egy ilyen jellegű felvételnél. Nagyon nehéz volt. Nagyon, nagyon nehéz. "Csak mondd el!". Nagyon nehéz. Önerőszak. Sebaj, nem is lettem sorozatsztár. Szerencsére. Szóval ez a fajta kép, plusz a zenés színház iránti, túl lassan csökkenő imádat elmossa a határt a színház és az amatőr színpad között. Nem teljesen persze, csak kicsit maszálgat.

Sajnos néha a pénztelenség képes egy-egy ötlet esetében még fel is hívni magára a figyelmet. Sosem felejtem el a darabbeli jelmezemet. Nagyon ostobán éreztem magam benne. Sajnos képpel most nem tudok szolgálni, mivel akkoriban nem volt digitális - legfeljebb polaroid - gép, így az előadásról készült házi fotók szülővárosomban vannak, de képzeljünk el magunk előtt egy túlsúlyos fiút, akinek külseje úgy fogja meg ezt a mindenkin túlszárnyalni akaró, majomkodó, pojáca, amúgy teljességgel stílustalan öltözködésű karaktert, hogy kormos itt-ott az arca - ezzel "púderez" -, vörös és fényes buggyos nadrágot visel, felül egy fekete, bársony női blézert - de fordítva, mint egy kényszerzubbonyt -, fehér kesztyűt hord, hatalmas karika van a fülében, fején rövid, göndör paróka, a nyakában pedig madzagon kb. 30x30 cm-es képkeret lóg. Megvan? Később, amikor visszanéztem a fotókat, inkább karikírozott csavargó cigánynak láttam magam valami igénytelen komédiából. A bemutató mindenesetre megvolt. Jót ripacskodtam rosszul, de azért picit élveztem. Ezt a bemutatót még a Zöldházban vittük véghez, akkoriban ott tartottak sok rendezvényt, kiállítások is voltak, meg művészmozi, de kicsiny városunknak sikerült ebből a régen még funkcionáló épületből egy lebontásra váró kísértettanyát csinálni. Nem hiszem, hogy a szégyen elég erős szó az ilyen jelenségekkel kapcsolatban. A lényeg esetünkben viszont az, hogy a bemutatónk után a zsűri egy kis díjjal jutalmazott, a szerepformálás nagydíjával. Persze izgatott voltam, megért-e a munkám valami elismerést, de azt a mai napig sem értem, miért is kaptam bármit. De kaptam. Boldog voltam. Itt jelent meg az a kettősség, ami később is jellemezte munkámat: örültem az elismerésnek, és közben úgy éreztem, nem érdemlem meg. Tudtam, ha valamit jól csinálok, és közben mégis azon töprengtem, hogy biztosan nagyon rosszul végzem a dolgom. Egy ilyen önellentmondásos személyiséget könnyű zsákutcákba vinni. Meg is tették párszor. Később. (Időközben hoztam Pestre pár - sajnos rossz minőségű - képet az amatőr színjátszós korszakból. - szerk. 2013. dec. 19.)

Ezután nyitott a színjátszókör a zenés darabok felé. Műkedvelők esetén, képességfelmérés nélkül zenés darabba vágni óriási hazardírozás. Végül nemhogy felsültünk vele, hanem egy igen sokszor játszott népszerű előadás jöhetett létre a következő tanév végére. Ebben nagy szerepe volt a véletlennek, mert valamennyire mindenki szépen megugrotta a szükséges szintet. Persze ez önmagában kevés. Jó volt a darabválasztás, mert mindenki imádta csinálni, és így könnyebb a legjobbat kihozni magunkból.