HTML

Lőrincz Levente hivatalos blogja

Személyes gondolataimat, életem egy-egy szakaszának történetét és jelenlegi helyzetem alakulását osztom meg ezen a felületen.

Friss topikok

Címkék

1999 (1) al capone (1) ambulancia (1) Aranyosi Péter (1) balu (1) báthory (1) beszámoló (3) bokaficam (1) bokarándulás (1) boston (1) budapest (7) bulvár (3) bundy (1) cikk (1) csikatilo (1) csokonai (1) csokonai vitéz mihály (1) dobó (3) dobogó (1) dologház (1) dracula (1) dzsungel (1) edgar allan poe (1) ed gein (1) elízium (1) esztergom (6) esztergomi zöldház (1) esztergom művelődési ház (1) esztergom zsinagóga (1) eurocenter (1) facebook (1) ferinánd (1) ficam (1) gacy (1) gimnázium (1) görgey gábor (1) gyilkos (1) haigh (1) hasfelmetsző (1) háza (2) hídlap (1) hitchcock (2) horror (2) horror-szinház (1) horror-szinhaz (2) horror-színház (2) horrorszinház (1) horrorszínház (2) horrorszinhaz (2) horror szinház (1) horror színház (2) horror szinhaz (2) hűvösvölgy (1) húzódás (1) karácsony (1) karácsonyi (1) karnyóné (1) kaspó (1) kaszás attila (1) kiállítás (1) kkk (1) klubszínpad (1) kókusz (1) komédia (1) könyv (1) könyve (1) Kornis (1) Kornis Mihály (1) kritika (1) ku klux klán (1) levente (2) lopez (1) lőrincz (2) lőrincz levente (11) lovecraft (2) maugli (1) medence (3) média (7) munka (6) murder (1) musical (1) nixon (1) oroszország (1) padlás (1) poe (1) pogo (1) psycho (1) rándulás (1) rejtélyek (2) rejtelyek-haza (2) rejtélyekháza (2) rejtelyekhaza (2) rejtélyek háza (2) rémségek (1) richard (1) ricsandgreen (1) ripper (1) rudolf péter (1) schwarzenegger (1) sorozat (1) star wars (1) szabadúszó (4) szappanopera (1) szentendre (1) szeretgom (2) színdarab (1) színész (7) szinhaz (2) színház (10) színpad (1) tárlat (1) telihold (2) terminator (1) texasi láncfűrészes (1) thália (1) thriller (2) tv (3) ugródeszka (3) újság (2) van damme (1) várszínház (1) vass gábor (1) vígjáték (1) vörösmarty tér (1) zöldház (1) zsinagóga (1) Címkefelhő

2013.11.04. 13:54 Lőrincz Levente

Újraszületés

   Elsőként tisztáznom is kellene néhány a későbbiekben lényeges, és már most sem igazán elhanyagolható dolgot. Ez egy régi blogom újbóli megszületése. Bár a kifejezés talán kissé erős, hiszen előző blogom frissítése nem épp abban az ütemben történt, ahogy azt szerettem volna, és ahogy az amúgy - egy tisztességes blogírótól - elvárható lenne. Nem, nem vagyok tisztességes blogger, ahogy nevezik, egyszerűen csak egy ember, akinek sok dologban van tapasztalata, amit ha nem is megosztani, de mindenképp kiírni szeretne magából. Vagyok, aki vagyok. Veszítettem annyit, amennyit csak veszíthettem eddig. Most itt ülök, a férfikori elhatározások és életmódváltások első előszobájában, pár hónappal a harmincadik születésnapom után. Volt idő, amikor azt hittem, az élet legyőzött, most már tudom, ez nem így van, mert másképp halott lennék. A sors annyit mér ránk, amennyit el bírunk viselni, és ha nem, abba így vagy úgy, de belehalunk. Biztosan tudom, hogy létezhet az az élethelyzet, mely engem is erre az útra vinne. Ám ez még nem, és jelenleg szerencsére nem is látom, mi lehetne az.

   Azt persze túlzás lenne kijelentenem, hogy élek. Vegetálok. A szónak sok értelmében. Nem tudom, pontosan merre tartok, mit kell tennem, és ha megteszem, mit nyerek, és mit veszítek. Kicsit olyan játék ez, mint a pályaválasztás, döntünk arról, mi felé hajt a vágy, és mikor rálépünk annak ösvényére, sokszor nem is sejtjük milyen más tehetséget öltünk meg magunkban, amelynek felfedezésével akár boldogabbak is lehetnénk. Igen, az élet rizikós játék, kevés dolgot lehet visszacsinálni, és én most látom, hogy amilyen lábakon állok, sok mindent rontottam el. Azt persze be kell vallanom, képtelen vagyok rájönni, hogyan csinálhattam volna jól. A természet (vagy Isten) tréfából olyan ellenállónak, szívósnak teremtett, hogy újra és újra fel tudok állni, bár egyre nehezebb és nehezebb. Most épp állok. Azt ugyan nem tudom, hogy hol. Puhatolózom, lopva nézek körül a nagyvilágban, és néha nem is értem, mi folyik körülöttem. Két célt is szolgálna a blog. Összegzést jelent mindarra, amit fontosnak tartok megemlíteni, amiről megosztanám gondolataimat, ami nap mint nap velem, vagy akár környezetemmel történik. A másik cél eddigi életem tapasztalatainak megosztása egy olyan világról, amely a legnyitottabb és legzártabb világ, mit ismerhettem - olyan világ ez, hol a bulvármédia, a sznobizmus, a szakmai elitista nézetek, a képmutatás, a hazugság, a bratyi, a tisztességtelenség, a salak és az ékkő egyaránt jelen van, és ahol szinte semmilyen szabályszerűség nem állja meg a helyét, és ha látszólag igen, arról is kiderül, hogy semmi köze sincs a szabályokhoz - a világ, melyben mindezzel még szembesülni is képtelenek azok, kik éltetik és alkotják. A színház világa ez.

  Igen, színész vagyok. No, nem afféle "nagy" színész, ki nap mint nap folyik a csapból a közmédiában, a kereskedelmi csatornákon, sem az a fajta, akinek fennkölt és lángként lobogó tehetségéről egymás között pár szót váltanak öreg krokodilok módjára a színházi palettát uraló döntnökök, csak amolyan egyszerű, hívő, a színházat tisztán magáért szerető, és ebbéli érzetében széttépázott egyszerű színész, kinek létezéséről mit sem tud a nagyközönség, vagy legalábbis nincs tudatában. Én vagyok az, aki szembejön veled az utcán, egyszerű helyeket keres, nem csinál botrányt, nem fennhéjázó, kit csak akkor láthatunk a Nagymező utca környékén (manapság), ha jegyet akar venni egy előadásra, bár ez is ritka, mert egyre ritkábban van rá pénze, pedig számára kategóriákkal olcsóbb jegyek kínálkoznak, mint a színház törzsközönségének. Az vagyok, akitől egy beszélgetés folyamán megkérdezik, mivel foglalkozol, és mikor megmondom, megkérdezik, melyik színházban játszom. "Szabadúszó vagyok", hangzik a válasz, vagy ahogy hasonló helyzetben lévő kollégáktól hallottam régebben, mikor még nem értettem helyzetüket, "szabadfuldokló". És miben láthattalak? Ilyenkor jobb napjaimon mosoly ül ki arcomon. Nem tud beazonosítani, az előadásokat nem látta, még a létezésükről sem hallott. De hiszen hogyan hallott volna? Nem játszották egyik ismertebb színház épületében sem, de ha igen, arról nagy valószínűséggel nem tud. A legtöbben hallottak a Thália Színházról. Erre a fővárosi emberek zöme rávághatná hol van, de a színházba járók közül bizonyára, kezd felengedni a zavar, azonban amint kiejtem a richard2nixon címét, máris ráncolják a homlokukat. Igen, ott ment. Nem, nem volt benne ismert színész. Nem, nem igazán reklámozhatták a TV-ben. Nem, nem született róla kritika. És jön az elbizonytalanodás. Ez meg milyen színész lehet? Olyan. Olyan, akiről sose hallottál. És egy kis része, egészen kis része az embereknek, akik látták, és épp velem szemben ülnek egy kávézóban, azoknak könnyen lehet, hogy nem tetszett az előadás. Még csak nem is én, hanem az, amit aznap este kaptak. Akkor hogy várhatnám el, hogy évek távlatából emlékezzenek valakire, akiről sosem mondta meg nekik senki, hogy kicsoda? És életükben egyszer látták. Hogy is emlékezhetnének rá? Ahhoz olyan átszellemült előadásra lenne szükség, ami még nagy (híres vagy méretileg nagy) színházakban is csak ritkán születik. Én vagyok a "kicsoda". Nem is érdemes gondolkodni rajtam.

   Mennyit számít a hol, kivel, mit? Mindent. Sok olyan előadásban vettem részt, amit saját erőmből hoztam létre, szinte a két kezemmel, vagy más jó barátom alkotta meg, és játszhattam benne, olyanok voltak ezek, melyekre talán sokáig emlékezhetnek, akik látták. Ilyenkor az ember dicséreteket zsebel be, ám ezek mit sem érnek. Nem tudok olyan emberről, aki emiatt - nem azért, mert ismerősöm, nem azért, mert barátom, nem azért, mert akar tőlem valamit - el akart volna jönni mindenáron, hogy láthasson másban, pedig neki oly annyira tetszettem. Igen. Véletlenül találkoztak útjaink. De miért jönne el miattam? Hát ki vagyok én, amiért el kéne jönni? Senki. A Kicsoda. Esetleg a jó, a tetsző Kicsoda. De azért Kicsoda. A Kicsoda, aki egy pincében játszott aznap 80 embernek (több be sem férne), aki 11 néző mellett is a saját pénzén vállalta, hogy nem mond le előadást, hanem megtiszteli a pár embert, aki érthetetlen okból úgy döntött, hogy az aznap esti színházi kínálatból mellettünk teszi le voksát. Az a Kicsoda voltam, aki vidéki vagy külkerületi rendezvényeken igyekeztem mosolyt csalni az emberek arcára a vándorszínészek néhol szép, máskor szegényes jelmezeiben, festett hátterek előtt. Az voltam, akit mindenki láthatott, és senki sem látott. Mint sok száz, ha nem ezer pályatársam. Csak tettem a dolgom, annak reményében, hogy számomra is tartogatja az élet azt, amitől végre minden értelmet nyer. Amikor majd százával láthatok embereket a nézőtéren, és nem azért, mert szerepeltetek egy híres színészt, nem azért, mert a média rólam beszél, hanem azért, mert tudják, hogy a saját munkámat akarom megosztani velük, és ők kíváncsiak rá. A színész léte alkotás kell, hogy legyen. Nem feltétlen művészet, de alkotás. És én megszűntem alkotni. Ma már csak hébe-hóba teszem a dolgom. Azt, amit épp kell. Állatjelmezt húzok, vagy parasztinget öltök, esetleg néha napján felveszek egy mikrofont. Teszem, ami jön. Nem élek tőle, és nem élek meg belőle. Életem eddigi útjának úgy tizenöt évnyi szakasza a végéhez ért.

   Felálltam, és forgolódom. Merre? Rajtam áll, hogy döntsek róla. Közben, míg rájövök, mivé legyek, elmondom, mit látok, és elmesélem, mit tapasztaltam. Az ember a tapasztalatai összessége. Az baj. Nálam nagy baj. De e tapasztalat hasznos. Talán valakinek hasznára válik. Talán épp nekem. Ma már nem hiszek a szabadfuldokló kifejezésben. Igaz a fuldoklást sokszor megízlelhettem, ám az nem a víztől, nem a vízben van. A saját vérem az, ami fojtogat. Iskolánk Ugródeszkának nevezte a színháztermet, ahonnan utunkra bocsátott. Egy tanárom azt kérdezte "Ugródeszka? Hova? Az üres úszómedencébe?". Igaza volt. Bár ez a deszka inkább a sarkvidék kiálló jégtábláinak szélére hasonlít, ahonnan a pingvinek lökdösik alá egymást. Nem volt ugrás sem. Az életem attól a perctől maga volt a zuhanás, és én nem láttam hova zuhanok. Sok idő volt mire megérkeztem, és azóta a fejsebemből szivárgó vért lélegzi a tüdőm a medence alján. Egy lettem a bátor ugrók közül. Bátor, tudatlan bolond. Olyan, ki arra vágyik, hogy meghódítsa, legyőzze a Taigetoszt. Jelenlegi életemről fogok mesélni, néhol kétségbeeséssel, néhol fanyar gúnnyal, és életemnek azon részét is feltárom, melyről beszéltem. Ez a történet lesz egyszer az Ugródeszka az üres úszómedencébe, ha lesz erőm megírni. És ha lesz, aki elolvassa.

(Néhai "blogom" néhány számomra fontosabb, vagy használhatóbb bejegyzése átkerül ide. Idővel.)

Szólj hozzá!

Címkék: média budapest tv bulvár színész színház medence richard nixon szabadúszó thália lőrincz levente


A bejegyzés trackback címe:

https://leventelorincz.blog.hu/api/trackback/id/tr445614105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása